Bayer Zsolt
Fotó: Somorjai László
Bayer Zsolt volt ez a fiú. Tanúsítom, ott voltam. Egy nyitott és izgága lélek
az élet kapujában
Az ismert okok miatt ma nem ildomos rá mint ismerősre hivatkozni.
Én mégis ezt teszem. Oka ennek a húszéves pályaív valamelyes nyomon követése.
Hiszen „egy akolban” voltunk a nagy változások idején, hasonló hatások indultak
mindünkért a történelem tanszékről, ahol tanáraink stílusából egyfajta
karakteres kuruc–labanc ellentétre következtettünk. Mind hazafiak voltak a maguk
módján – bár ez 87-ben már nem volt olyan nagy kockázat –, de eltért a
felfogásuk, hogy kihez kell csapódni. Z tanár úr, neve később országosan
tankönyvei miatt lett emlegetett, csillogó szemmel Kossuthot, a franciákat és az
amerikai köztársaságot vegyítette a szemináriumokon, a sótlan S tanár úr a
népieket és a „harmadik utat” részletezte – ő hamar MDF-ideológusként lett
országosan ismert. A „labancokat” egy régész és vártörténész oktatónk
képviselte, aki az Árpád-házi királyokról pápaügyi szempontból a Bibliáról mint
Szentírásról
és Ószövetségről beszélt.
Na és itt volt Párdányi tanár úr, egy egész főiskola kedveltje. Pedig kopott
farmerdzsekiben és kinyúlt pulóverekben járt, óráin inkább adomázgatott,
vizsgákon unalomból néha fekvőtámaszt nyomott, s többen látták, amint egy
kollokviumon az elsőről egyenest az utcára ugrott le
merthogy neves kaszkadőr is
volt az adjunktusság és a négy gyerek mellett.
De valamiképp (ma sem tudom ezt jobban mondani) emberséges volt, s ha csendesen
is beszélt, figyeltünk rá – ott és akkor a világfordulat idején
Miért mondom mindezt? Mert Bayer Zsolt ennél a tűzhelynél eszmélt – nem túlzok –
a szemem láttára. És jó pár alapító fideszes is, akikre, mint felsőbbéves
hősökre akkor és ott (87–88-ban) igenis felnéztünk. Mert igen bátran és
egyenesen beszéltek (és plakátjukat a főigazgató saját kézzel szaggatta le a
faliújságról). Vezéreik valának Sasvári Szilárd – később ismert parlamenti
képviselő – vállvetve Sztilkovics Szávóval, aki kevesebbre – kerületünkben
képviselőségig – vitte.
Zsolt meg valahol a második vonalban figyelt – és nemigen vezérkedett. De
véleménye, az volt, jellegzetes orgánumát a Kazinczy utcai tanárképző aulájában
gyakorta hallottam. Igazi, zabolátlan liberális gyerek volt, ezt akarom mondani.
Utálta a csuhásokat, nagy kanállal falta mindazt, ami szabadságnak látszott,
ivott és pöfékelt, meg ami kell. De volt vénája – a begyűjtött hatásokat jól
feldolgozni, azokba stílust gyúrni, ez kétségtelen. Nagy korszaka a kilencvenes
évek első fele volt, ontotta a remekbe szabott glosszákat a Népszabadságban
(Tiltsátok be újra című dolgozatában 1956 bürokratizálódásán mennydörög,
Párdányi tanár úrról név szerint is nosztalgiázva.) Pénzt is elkezd keresni (nem
tilos az), egy karcolatában füstös zamatú skót viszkit kortyol, s közben
sajnálja Árpi bácsit, kit a téren árpádsávosok fütyülnek éppen ki
Aztán a
köztévéhez igazol, s Amerikáról csinál hangulatos útifilmet (hasonlót, adysat–krúdysat,
szerkeszt később a történelmi Magyarországról is), s kicsit úgy érezheti magát,
mint Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban.
Aztán radikális lett megint – de most jobbról előzve. Van egy elméletem, miért
jutott idáig. Úgy sejtem, ez a fiú titokban visszavágyódik a mai „polgártársak”
előtt talán lesajnált – szűk kis Kazinczy utcába, ahol naponta lehetett nagyokat
mondani ámuló bölcsészlányok előtt és a Wichmann-kocsmában, kékes cigifüstben,
sörszagúan radikálist játszani. Csak szépen, lassan, ki tudja milyen erők
segédletével más lett a kocsmája – ez az ország. És ez ártott meg szegénynek
nagyon. A tágas tér, ahol öblösebb a hang. Talán. Szólhatnának neki a régi
srácok, hogy Párdányi tanár úr ehhez már nem adná a nevét. Remélem
2008. 04. 04. (XII/14)
