Nagyapám együtt járt gimnáziumba Bibó Istvánnal, és valószínűleg a jogi
egyetemre is. Családunk jó barátja volt. Bibó István a vészkorszakban
üldözötteket mentett, amiről szintén családi barátunk, Zolnay László, ismert
régész írt Hírünk és hamvunk című könyvében.
Nagyapám bíróságon dolgozott, majd 45-től az Igazságügyi Minisztériumban volt
osztályvezető-helyettes a népbíróságok osztályán. Jelentős szerepe volt a
népbíróságok felállításában és a nyilasok felelősségre vonásában.
Másik barátja, Zolnay Kálmán – Zolnay László testvére – írta a népbírósági
eljárásról szóló törvényt, még a nyilas időkben, készülve a felelősségre
vonásra. 1950-től a Legfelsőbb Bíróságon polgári ügyeket tárgyalt mint
tanácsvezető bíró. 1956-ban rehabilitációs ügyeket intézett, a forradalom
szellemi előkészítésének egyik tényezője a törvénysértésekről írt cikkei voltak
(egyik cikkében például Riesz István igazságügyi miniszterről ír, aki a 47-es
csaló választások ellen akart fellépni, amiért agyon is verték).
Nagyapám a Legfelsőbb Bíróság forradalmi bizottmányának tagja volt, személyesen
kezdeményezte Kádár Jánosnál a koncepciós perek bíráinak felelősségre vonását,
amiért 56 decemberében elbocsátották. Gyakorlatilag 1962-ig nem kapott állást,
mások által elvállalt fordításokból élt (9 nyelven beszélt). Tudok arról, hogy
az 1962-es amnesztia után felkereste a Nagy Imre-kormány több börtönből
szabadult politikusa is, például a Nemzetőrség parancsnoka.
Benkő Gyula
Budapest
2008. 07. 25. (XII/30)
