Jómagam Enyingről származom, szüleim most is ott élnek. A nevezett írásban egy mondatnyi utalás történt arra, hogy talán szemet hunynak a hivatalos szervek az Enyingen és környékén (vagy más helyeken) zajló vagy zajlott bűncselekmények felett. Egy esetet szeretnék leírni, mely konkrétan az édesapámat érintette, de szerencsésen sikerült kilábalnia belőle. Pár évvel ezelőtt édesapám céges autójával, utánfutót is húzva, hazafelé tartott. Családi házunkhoz érve kanyarodás előtt kétszer is meggyőződött arról, hogy biztonságosan beér a ház előtti kapubeállóra. Szemben nem jött semmi, mögötte pedig meglehetősen távol egy személyautó közeledett. Megkezdte a kanyarodást, de hirtelen azt vette észre, hogy a mögötte lévő autó nagyon gyorsan utolérte őt, de addigra már nem lehetett mit tenni: a személyautó a szemben lévő sávban apa céges autója hátsó kerekének ütközött és csúnyán összetört. Férjemmel éppen látogatóban voltunk otthon, s ő teljesen véletlenül pont kinézett az ablakon az ütközés pillanatában. Rohantunk ki mindannyian, férjem átugrott a kerítésen, én kapukulcsért szaladtam. Amint kiértem, azt láttam, hogy a személyautó sofőrje nem volt bekötve, lefejelte a szélvédőt, ami az ilyenkor jellegzetes módon törött. Édesapámnak nem volt semmi baja, a céges kocsija pedig megúszta egy horpadással. A fiatalember kiszállt az autójából, s amint elkezdett beszélni hozzám, megéreztem, hogy alkoholos állapotban van. Át is futott az agyamon, hogy ő most nagyon nagy bajban van. Ezt ki is fejezte abbéli kérelmével, hogy ne hívjunk rendőrt, se mentőt, az édesanyja orvos, hadd hívja fel őt, rendezzük el az ügyet egymás között. Mi mondtuk neki, hogy nem lehet, mivel céges autóról van szó, a horpadással el kell számolni. Édesapám még azt is megkérdezte a fiútól, hogy mennyivel jött, amire ő azt válaszolta, hogy sokkal. Édesanyám mindeközben hívta a mentőket és a rendőrséget, majd ezután édesapám mobiljáról a fiú felhívta a szüleit is. Először a mentő érkezett meg, majd a fiú szülei és a rendőrök. A fiú már a mentőben volt, amikor édesanyja beszállt hozzá, a mentővel elmentek anélkül, hogy a rendőr megszondáztatta volna őt. A fiú édesapja eközben a rendőrökkel beszélt. Ezután az egyik rendőr édesapámhoz ment, megszondáztatta, és azt mondta neki, hogy ő a hibás, mert megszegte a kanyarodás szabályát. Megtörtént a helyszínelés is, majd eltelt körülbelül egy év, amikor is egy határozatban édesapámat marasztalták el a balesetért: nem csekély összegű pénzbírsággal sújtották, és el akarták venni a jogosítványát is, mely a munkájához nélkülözhetetlen. Megállapították továbbá, hogy a személygépkocsit vezető fiatalember szabályosan 50 km-es sebességgel közlekedett, és éppen az előzés pozíciójában volt, amikor apa kanyarodott. Mindez édesapám tapasztalatai alapján nem volt igaz. Sajnos olyan faramuci volt egyébként a helyzet, hogy egyetlen kívülálló tanúja nem volt a balesetnek és körülményeinek, csak mi, családtagok. Mindenesetre édesapám fellebbezett, s mindannyiunk tanúvallomását is elküldtük. Édesapám munkáltatójának egyik ügyvédje segített, majd az ezt követő tárgyaláson is ő volt a védőügyvéd. Természetesen a fiú nem jött el a tárgyalásra, csak egy műszaki szakértő. A tárgyaláson próbálta bebizonyítani a határozatban leírtakat és azt, hogy a személyautó az utánfutónak ütközött. Szerencsére édesapám munkahelyén lefotózták az ütközés utáni állapotát és a horpadásokat a cégautón. Ezeket a képeket apa elkérte és magával vitte a tárgyalásra. Miután a szakértő megnézte őket, a helyszínen változtatta meg a véleményét. Eszerint a személyautó körülbelül hetvennel jöhetett, de fenntartotta abbéli véleményét, hogy mindenképpen előzésben volt. Édesapám így megúszta azzal, hogy nem vették el a jogosítványát, és bírságot sem kellett fizetnie, csak egy szakértői véleményt, mely egy barátságosabb összeget jelentett. Mindezek az események viszont számomra azt sugallják, hogy valami nem stimmel rendőreinkkel és az igazságszolgáltatással.
Név és cím a szerkesztőségben
2009. 02. 27. (XIII/9)
