Elvonatkoztatva attól, hogy az adott helyzetben érdemes volt-e elkezdeni a sztrájkot, nagyon kevés műsorban volt szó arról, hogy a sztrájk egy nagyon fontos jog, ennek köszönhető például, hogy van szabad hétvége, illetve fizetett szabadság és számos más már megszokott szociális intézkedés. Az elmúlt években számos sztrájkot volt lehetőségem megtapasztalni Franciaországban, ahol a sztrájkoknak gyakorlatilag se szeri se száma; a sztrájk olyan szerves része a francia családok életének, mint a hétvégi nagybevásárlás vagy az augusztusi nagy vakáció. Rossz nyelvek szerint Marseilles-ben már az is elég a buszvezetők sztrájkjához, hogyha beköszönt a jó idő. (Tény, hogy 2005-ben Marseilles-ben öt hétig tartott a buszvezetők sztrájkja.) A párizsi Saint Lazare pályaudvart például perceken alatt lebénították a sztrájkolók 2008-ban, akik azért kezdtek egy délután spontán sztrájkba, mert az egyik vonatvezetőt egy utas bántalmazta. A vasúti társaság kénytelen volt a vonatokat a többi pályaudvarra irányítani a délutáni és az esti csúcs kellős közepén.
Franciaországban az októbert gyakran úgy hívják, hogy szociális évkezdés hónapja, a tanévkezdést követően ugyanis újra nekilendülnek a szakszervezetek, és elkezdik a kisebb- nagyobb sztrájkokat. Az egynapos sztrájk mellesleg szinte el sem éri az ingerküszöböt, egynapos sztrájk esetén az ember nem is nagyon érdeklődik, mi a sztrájk oka, tudomásul veszi, és továbblép. 2008-ban például minden csütörtökön sztrájkolt pár ezer pedagógus – mindig más megyében – a tervezett leépítések ellen, amit a nagyközönség tudomásul vett, és a sztrájkmenetrendnek megfelelően szervezte életét.
Természetesen nagy tétje a többnapos vagy akár több hetes sztrájkoknak van, ez már élénken foglalkoztatja a nagyközönséget, amely ha nem is ért egyet a sztrájkolókkal, de igazat ad nekik abban, hogy van joguk sztrájkolni. 2007 novemberében tizenkét napig tartott a párizsi közlekedési vállalat sztrájkja, amelynek a tétje az elégséges szolgáltatás volt, a sztrájkolók azért léptek sztrájkba, hogy a későbbi sztrájkok során ne kelljen a kormány által igényelt elégséges szolgáltatást nyújtaniuk. Ez a sztrájk gyakorlatilag tízmillió embert érintett, mindazokat, akik Párizsban és vonzáskörzetében laktak, dolgoztak. A szakszervezetek valószínűleg arra számítottak, hogy az új kormány meghátrál majd, mint 1995-ben, amikor a közlekedési vállalatok sztrájkja hetekig tartott, ráadásul a karácsonyi, újévi időszakra esett. Ezúttal azonban nekik kellett végül engedni, tizenkét nap után kénytelenek voltak felfüggeszteni a sztrájkot, a bérlettel rendelkezők pedig visszakapták a bérlet árának arányos részét. A nagy fennakadások ellenére a közvélemény higgadtan vette tudomásul a sztrájkot, és alternatív megoldásuk után nézett. A sztrájk gyakorlatilag jobban összehozta az embereket; mi a kollégáimmal megszerveztük a „menetrendszerint” közlekedő autós szolgálatot, amely reggelente a közeli kisvárosokból begyűjtötte, délután pedig hazavitte az embereket ebben a tizenkét napban.
A francia sztrájkéletnek az is jellemzője, hogy a nagy érdekérvényesítő erővel bíró szakszervezetek segítenek a kisebb szakszervezeteknek, ha azok ezt kérik. 2006-ban az egyetemistákat tömörítő szakszervezet kérésére az összes nagy szakszerevezet sztrájkba lépett annak érdekében, hogy a Villepin-kormány vonja vissza a fiatalok munkábaállásával kapcsolatos törvényt. Két általános sztrájkot követően a kormány meghátrált, és bár Jacques Chirac kihirdette a törvényt, de megkérte a cégeket, hogy senki ne alkalmazza.
Lukács András
2010. 01. 22. (XIV/3)
