Furcsa egy helyzet, de Európában – ahová tartozunk – a szabadságot szimbolizáló liberálisok komoly része az egyenlősítő, azaz a szabadságot szűkíteni akarók táborához sodródott, míg a konzervatívok lettek azok, akik az egyéni szabadság és felelősség rendszeréből megszületett intézményeket konzerválnák, azaz megőrizni szeretnék. A konzervatívok éppen ezért, rendes esetben, a politika jobboldalán tartózkodnak, a liberálisok pedig inkább az egyenlősítő baloldallal tartottak.
„Konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék; hogy bizonyos magatartásmódokat és az emberi életviszonyok bizonyos állapotait előnyben részesítse másmilyenekkel szemben; jelenti továbbá azt is, hogy az ember hajlik bizonyosfajta választásokra”, mondja Oakeshott. Ebben a meghatározásban nem az a legfontosabb, amit mond, hanem ahogy mondja. ’Hajlik arra’, ’viselkedjék’, ’emberi életviszonyok’, ’előnyben részesítse’ – ezek mind a konzervatív beállítódás kifejezései, amelyek alapvetően szemben állnak a végső bizonyosságokról kategorikus kijelentéseket tevő egyéb tanokkal – mint amilyen a szocializmus vagy a liberalizmus is. Ebben a meghatározásban van valami szellősség, valami bizonytalanság, de hát a konzervatívok egyik legjellemzőbb tulajdonsága az a józan óvatosság, ami miatt annyira idegenkednek a felfordulásoktól, a forradalmaktól, az utópiáktól; azoktól az eszméktől, amelyek a tökéletesség és az új nevében felszámolják a régit és a meglévőt, amely ugyan, meglehet, nem tökéletes, viszont ismerős és élhető. Az a politikus tehát, aki „forradalmat” hirdet, nem konzervatív.
A konzervatív politika nem azért védi a meglévő intézményeket, mintha nem lenne fantáziája újak kitalálására, hanem mert önmagában értéket lát abban az örökségben, amely az idők folyamán fokozatosan alakult olyanná, amilyennek ismerjük. Konzervatív szempontból nem ahhoz kellenek tehát súlyos érvek, hogy egy húszéves alkotmányt megőrizzenek, hanem ahhoz, hogy teljesen újat alkossanak.
A mindent elérni tudó, kétharmados többség is óva kell hogy intse a konzervatívokat. Az abszolút hatalom ugyanis óriási tévedésekhez vezethet. A konzervatívok tudják, az ember nem tökéletes és nem tévedhetetlen, miként a politikai vezetők sem azok. A kontroll nélküli hatalmat (ahogy a monopóliumokat általában) a konzervatív politika elutasítja.
A konzervatív ember éppen azért támogatja a sok-sok egyéni kezdeményezésből létrejött közösségeket és intézményeket, mert csökkentik annak a lehetőségét, hogy közülük egy túl nagyra növekedjék és elnyomja az összes többit. Míg az egyik vallási hetilapban a KDNP országgyűlési képviselője azzal érvelt, hogy az új egyházi törvénnyel legalább „nem jut minden napra egy vallás”, addig a konzervatív ember abból indul ki, hogy mely vallások váltak nemzeti intézménnyé, amelyet működésük és taglétszámuk dönt el, így ez nem mennyiségi kérdés. A konzervatív ember tudja, a vallás, a hit az embert tökéletesítő, helyes dolog, éppen ezért az is jó és helyes lehet, ha minden napra jutna (mint ahogy nem jut egyébként) egy működő egyház, amelyet hívő emberek közössége alakított ki az Istenhez vezető út megtalálásához.
A hagyományokon alapuló intézmények tiszteletéből az is következik, hogy konzervatív politikus számára a visszamenőleges jogalkotásnál nincs szentségtörőbb. Eszébe sem jut ilyesmi. Átírni a múltat, a „forradalmi” jogalkotás keretében? Kizárt.
Konzervatív ember örül, ha működő közösségeket lát maga körül. Nem helyesli azok szétverését, akkor sem, ha politikailag nem azonosul velük. Ez egyszerre igaz az egyházakra és a beszélgetős rádiókra egyaránt. A konzervatív polgár számára fontos, hogy minden kormánynak legyen erős ellenzéke. Még annak a kormánynak is, amelynek értékrendjét közelebb érzi magához, mint a másikét. A politika ugyanis nem háború, hanem verseny, amely folyamatosan jobb teljesítményre kényszerít.
Nyilvánvaló minden konzervatív számára, hogy gondolataik, politikai álláspontjuk kultúrához kötött. A miénk Európához. Azt az örökséget, amit antik–zsidó–keresztény hagyománynak, röviden Nyugatnak nevezünk, nemcsak akkor érzik a konzervatívok sajátjuknak, amikor derült az ég és a gazdaság pörög, hanem akkor is, amikor nehézségek adódnak, és súlyos problémákat kell megoldani. Ebből nem csinálnak hasznossági elemzést. Amit a Fidesz-kormány „keleti nyitásként”, a „nyugati jóléti állam bukásaként” hirdet, az valójában egyetlen, teljesen pragmatikus meglátásra vezethető vissza, arra, hogy a világban két helyen van mozgatható valutatartalék: Kínában és egyes arab országokban. Helyes, ha a kormány pragmatikus. Helytelen, ha ehhez ideológiai mázként sulykolja, hogy vége Európának, vége a Nyugatnak, ezért túlléphetünk kontinensünk örökségén.
A gazdasági problémák gyökerének meghatározása sem mindegy. Aki azt állítja, hogy a jelenlegi helyzet a szabályozott kapitalizmus, és nem a szabályozó politikusok csődje, átveri az embereket. A konzervatívok Európában a versenyalapú piacgazdaság hívei. Így, amikor valami nagyon durvát akarnak mondani, nem a bankár kifejezést használják (vesd össze: „bankárkormány”) vagy a tőzsdét (vesd össze: „eltőzsdézik”), a multit, a profitot, a privatizációt. Egy konzervatív embernek ezek nem negatív fogalmak. Éppen azért, mert az európai szabadságjogok (azaz a szabad és felelős egyén) pártján áll, így pártolja a magántulajdont is. A magántulajdon szentsége miatt a konzervatív ember tiltakozik a leghangosabban, ha egy kormány a magánnyugdíjrendszer államosítása mellett dönt. A magánnyugdíjrendszer olyan konzervatív értékeket jelenít meg, mint az öngondoskodás, a felelősségvállalás, a gyarapodás. Ennek ellentéte a baloldali, kollektivista, teljesen állami modell. Azon az úton, amelyen a (részben) magánt felszámolják a (teljesen) állami érdekében, nem a konzervatívok, hanem az ellenfeleik szoktak menetelni, miközben tőke-, tőzsde- és piacellenes dalokat énekelnek.
Előfordulhat, előfordult, hiszen politikusokról van szó, hogy üres az államkassza, és kell bele a magánmegtakarított pénz. Akkor azonban őszinte beszédre van szükség, az okok feltárására. Utána pedig arra, hogy a választóktól elvett megtakarításokat ne folyó kiadásokra költsék. Ehhez képest, ha a kormány arról beszél, hogy az állam gazdálkodik felelősen a nyugdíjbefizetésekkel, míg a magánpénztárak rossz gazdák, akkor ezt egy konzervatív hazugságnak minősíti, amihez neki köze nem lehet.
Nehéz dolog az értékelvűség, ha az ember kormányon van. Egyetlen dolog azonban mindenképp elvárható a kormánytól: definiálja értékrendjét. Nem kell ragaszkodni a konzervatív eszmékhez, a Fidesz ezt nem is teszi, helyesen, hiszen nem konzervatív. Sokkal inkább olyan politikai erő, amelynek jelenlegi vezető ideológiája a múltnélküliség és a „generációs különbség” a szocialistákkal szemben, mondván, a Fidesz „a gyakorlatias erő”, és különben is, „elmúlt már az ideológiák kora”. Ezek azonban üres frázisok. Az önmeghatározáshoz szükséges, valós értékek nélkül nem megy a kormányzás, amihez értékek kellenek. Értékek nélkül ugyanis nem lehet jót tenni. A „jóság” maga például értékek nélkül meghatározhatatlan. A Fidesz jelenleg azt veszíti el, amire szerveződött: a jó kormányzás esélyét. És ez még a kisebbik baj: a nagyobbik az, hogy az ilyen politika csak arra alkalmas, hogy megágyazzon a nálánál is cinikusabbakénak.
2011. 09. 23. (XV/38)
