hetilap

„Már jó ideje megfigyeltem, hogy Mohammed Ben Abbes jelenlétében még a legpimaszabb, legerőszakosabb újságíró is elkábul, elgyengül. Pedig szerintem nyugodtan fel lehetett volna tenni néhány kellemetlen kérdést: a koedukált oktatás eltörléséről például; vagy arról, hogy a tanároknak át kell térniük a muszlim hitre. De végeredményben nem így áll a helyzet a katolikus iskolákban is? (…) A sajtótájékoztató után megértettem, hogy éppen ott kötöttem ki, ahová a muszlim elnökjelölt vezetni akart: valamiféle általános kételkedést éreztem, és azt, hogy nincs itt semmi ijesztő, sem igazán új dolog.” (Michel Houellebecq: Behódolás)***Január 7.: Franciaországban épp aznap reggel kerül a könyvesboltokba a zseniális francia író új, már előre „iszlamofóbnak” elkönyvelt regénye, amikor két iszlamista merénylő benyomul a radikális szatirikus lap, a Charlie Hebdo székházába, 12 embert lelőnek, 11-et pedig megsebesítenek. Egy harmadik társuk egy napra rá beveti magát egy kóser élelmiszerboltba, túszul ejt másfél tucat embert, közülük négyet meg is öl.Európában párizsi iszlamista merénylettel kezdődött, és november közepén lényegében azzal is záródott az év. Az európai poszt–68-as értelmiség jó része azonban nem az okokat keresi, nem meri néven nevezni az elkövetők vallási motivációit, hanem nagyjából úgy viselkedik, mint Obama elnök egy jól sikerült iszlamista merénylet után: azonnal közli, hogy ne általánosítsunk, nem minden muszlim ilyen (nincs ember, aki ilyet állítana), amúgy meg elfelejti elmondani, hogy iszlamista támadás történt.Houellebecq remek új könyve sem iszlamofób, nem is ez a témája, hiába próbálták már jóval megjelenése előtt ezzel diszkreditálni. Ennél jóval drámaibb, pontosan érzékelt politikai és lelki folyamatot ír le: hogyan jut el egy középkorú, okos, nyugati értelmiségi oda, hogy viszonylag nyugodtan tudomásul vegye az iszlám térhódítását országában, sőt, végül maga is áttérjen, hogy újra békében taníthasson az időközben szaúdiak által fenntartott egyetemén. Végül is „végeredményben” nagy változás nem történt, „nincs itt semmi ijesztő, sem igazán új dolog”.A regény persze nem elsősorban öntudatlanul tökéletes időzítése miatt szólt nagyot az idén, hanem azért, mert a nyugati kultúrkör egy érzékeny idegét találta el. Nem, a Nyugat természetesen még nem ment alá teljesen az iszlámnak, ezért nem a behódolás, hanem csak a houellebecq-i Behódolás éve volt az idei. A kötet ugyanis azokat a mechanizmusokat tárja elénk, amelyek egy esetleges későbbi kapitulációt megalapozhatnak.A hitét, önbizalmát vesztett Európa nihilizmusát. Az állami, politikai élet korrumpálódását, a liberális demokrácia alapvető értékeinek feladását posztokért és státusért. Az erkölcsi relativizmust, a „valamiféle általános kételkedést”, különben is, kik vagyunk mi, hogy megítéljük a vallásokat, minden kultúra egyaránt értékes, állítják. Az értelmiség szelektív látásából következő megalkuvását, kognitív disszonanciáját, illetve egyértelmű Stockholm-szindrómáját: egy idő után alkalmazkodunk és megszeretjük azt, amin úgysem tudunk változtatni.Mi, kelet-európaiak jól ismerünk egy rendszert, amely negyven évig így működött – elég fájdalmas lenne Európát ilyennek látni.***Houellebecq közeljövőben játszódó regényében a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front megnyeri az elnökválasztás első fordulóját, a szocialisták pedig úgy döntenek, inkább összeállnak a mérsékeltnek mutatkozó Muzulmán Testvériség nevű párttal, és elősegítik vezetőjük, Mohammed Ben Abbes (természetesen fiktív párt fiktív figurája) elnökké választását, mintsem hogy a szélsőjobb irányítsa Franciaországot. A régi antifasiszta reflexek mozgatta, elsőre racionálisnak tűnő lépés azonban az elképzelhető legirracionálisabb helyzetbe manőverezi a szabadság-testvériség-egyenlőség hazáját, a mai európai olvasó pedig rádöbbenhet: lehet, hogy hamarosan ő is választhat az iszlámosodás és a szélsőjobbos populizmus között. (A baloldal már döntött: nekik csak az a bajuk a szélsőséges iszlámmal, hogy a nyakukra hozza a szélsőjobbot.)Az európai radikális nacionalista pártok közelmúltbeli előretörését elnézve azonban erős az ember gyanúja, hogy a választók pontosan tudják, mi a tét, mi a különbség. Nagyon egyszerű: a radikális jobboldal szabad választásokon leváltható, az esetleges iszlám uralom nem. Ám nem is önmagában „a béke vallása” a gond, hiszen az iszlám békés, ha nem tartják be, hanem az a megújulásra képtelen politikai kultúra, amellyel összefonódott, és amelyet folyamatosan újratermel. Egyébként ha a liberális demokraták nem becsülnék le folyamatosan a terrorizmus és a menekültügy civilizációs, kulturális és vallási dimenzióit, már nem itt tartanánk.Ahogy a terrorizmus nem egyszerűen szociális kérdés, amit nagyobb, „igazságosabban” elosztott jóléttel kezelhetnénk, úgy a migráció sem pusztán gazdasági kérdés, amely varázs­ütésre megoldja az elöregedő, stagnáló, jóléti Európa minden gondját. Sőt, új, minden korábbinál komolyabb problémát hoz létre: ha egyelőre nem is behódolást, de kiegyezési kényszert egy integrációra képtelen, igen intoleráns szubtársadalommal. Apró kiengesztelő lépéseket egy olyan világ felé, amely nem tiszteli és nem becsüli eléggé a nyugati értékrendet, és amely iszlámellenes dühnek bélyegez minden racionális kritikát.Az „iszlamofóbia” nevű nem létező problémát a valódi, nem fiktív egyiptomi Muzulmán Testvériség találta ki sok éve, hogy a zsidóellenességhez hasonló kategóriával üldözöttségi státust kreáljon a muszlimoknak. Emiatt viszont a racionális iszlámkritika folyamatosan magyarázkodni kényszerül, miközben potenciális szövetségese, az európai értékeket védő értelmiség kivonul a vitákból, vagy ha nem, akkor leginkább emberi jogi közhelyeket szajkóz. Mint a menekültügyben, amelynek komplex (humanitárius, szociálpolitikai, nemzetbiztonsági és gazdasági) vetületeit redukálta humanitárius válságra. Ahhoz hozzá tudott szólni.A menekültügy nyáron, a negyven fokban, kisgyerekes családokkal és kétségbeesett, alulinformált, hatóságok által nemegyszer átvert emberekkel természetesen nagyon is humanitárius válság volt, a magyar kormány magatartása pedig nemcsak abban volt szégyenletes, ahogy a menekültekkel bánt. A civilizáció területén így nem viselkedünk senkivel, akkor sem, ha egyébként nem akarjuk, hogy itt maradjanak. Ennél sokkal nagyobb baj azonban, hogy folyamatos dezinformációs kampányával teljesen félrevitte a diskurzust.***A menekültügyet az azt kezdettől belpolitikai haszonszerzésre felhasználó NER kezdettől összekapcsolta a terrorizmussal. A hivatalos kommunikációban egyfajta generációs csúsztatás történt: akárhány (körülbelül 2 db) merénylőt rekrutált a novemberi párizsi akció főszervezője Budapesten, azért a mostani menekültek nem terrorszempontból jelentik Európa fő gondját. Bármennyire is intoleráns a szigorúan vett iszlám a Nyugattal kapcsolatban, és nem véletlen, hogy a világon szeptember 11-e óta elkövetett több mint 27 ezer gyilkos merénylet iszlamista hátterű volt, azért a menekültügy mégsem emiatt problémás elsősorban.A fő gondot a már évtizedek óta Nyugaton élő, többnyire alig integrált török és arab családok még kevésbé integrált gyermekei és unokái jelentik. Jólétben és szabadságban felnőtt, nem éhező, nem nyomorgó, a közösségi médiát profin használó, radikalizálódó második-harmadik generációs fiatalokról beszélünk, akik hol a francia banlieue-kben, hol a német „párhuzamos társadalmakban” szítják a gyűlöletet. Nem kell, hogy muszlimok néhány évtizeden belül abszolút többségbe kerüljenek Európában: a kihívás már akkor kezdődik, ha a születési rátának és a családegyesítésnek hála megkerülhetetlen, erős kisebbséggé válnak.Európának és az egész nyugati civilizációnak persze elsősorban önmagát kéne újra megtalálnia, éspedig azon az alapon, amelyen egyáltalán létrejött: az egyéni jogok, a ráció, a szabadság és méltóság, a magántulajdon szentségének és a felvilágosodásnak a talaján. Ám addig sem adhatunk csak technikai jellegű válaszokat (például kvótarendszer) a menekültügyi kihívásra. Nem válasz a teljes el- és bezárkózás, és a tényleges háborús menekülteknek jár a menedékjog, de nem importálhatjuk ide egy kétséges politikai kultúrán felnőtt társadalom embermillióit.A békét és behódolást egyaránt jelentő, a világot hívőkre és hitetlenekere felosztó, a modernizációból kimaradt iszlám nem ismeri (el) az állam és hitélet szétválasztását, nem ismeri az ember alapvető jogait. Az iszlámban nincsenek női és kisebbségi jogok, a „hitetlen” disszidensekre sokszor halál vár, a melegeket üldözik és felakasztják, a gyerekeket korán indoktrinálják, például mély antiszemitizmussal.Az európai sária-övezetekben, no-go zónákban, a „párhuzamos társadalmakban” (amelyek nem okai, hanem következményei a félresikerült multikulti-modellnek) nem érvényes a világi, alkotmányos rend. A demokratikus hatóságok radarja alatt működő vallási mediáló bíróságok dönthetnek örökösödési, válási és komoly bűnügyekben is, anélkül, hogy a világ megtudná. A mecsetekben helyenként kontrollálatlanul zúdul a hívekre a szalafista uszítás. Egyre több a jog és az előjog követelése, az oktatásban éppúgy, mint a kultú­­rá­ban, lásd a karikatúra-botrányokat, a polkorrektség őrületét adaptáló vagy csak szimplán gyáva Nyugat pedig szépen lassan enged, és nem közli újra az „érzékenységeket sértő” rajzokat. Fő a békesség.Egy újra öntudatára és szabadságára ébredő Nyugatnak sürgősen véget kell vetnie az appeasementnek. München, 1938 még nem volt olyan nagyon régen. Donald Tusk javaslatát komolyan véve 18 hónapra megfigyelés alatt kellene tartani az Európába bevándorolni szándékozókat, ám a komoly nemzetbiztonsági szűrés mellett egyfajta kulturális szűrési-önvédelmi reflexre is szükség volna, ehhez azonban az kell, hogy mi is elhiggyük: van mit megvédenünk. Értékesek vagyunk, szabadok, toleránsak, de csak a toleranciával szemben, és nem, nem minden politikai kultúra egyenértékű.A Mohammed Ben Abbeseknek pedig ideje feltenni néhány kellemetlen kérdést.(A szerző a hvg.hu munkatársa, a Kapitalizmus blog szerkesztője.)