A csehszlovák konfliktust az akkori Európa demokráciái megoldhatták volna úgy is, hogy a hitleri Németországot akként kezelik, ami valójában volt: saját legveszedelmesebb, szó szerint halálos ellenségükként. Olyan országként, amely taktikai okokból ideig-óráig igyekezett az európai demokráciák kezelhető tárgyalópartnerének mutatkozni, de ez valódi szándékain mit sem változtatott. A hitleri mohóság miatt az események könyörtelenül rohantak az újabb, Európán belüli leszámolás irányába.
1938-ban Hitler kezére játszott, hogy Csehszlovákiát Franciaország és Nagy-Britannia csak úgy menthette volna meg, ha ehhez igénybe veszi a sztálini Szovjetunió segítségét. Ehhez az összeboruláshoz sem Párizsnak, sem Londonnak nem fűlött a foga. Még kevésbé annak a Lengyelországnak, amelynek akkori területén át az orosz csapatok elérhették volna Csehszlovákiát.
Csakhogy Európa korabeli vezetői a fenti, csupa-csupa érthető motivációtól (békevágytól, jóhiszeműségtől, az oroszokkal szembeni gyanakvástól) hajtva 1938 őszén a lehető legrosszabb döntést hozták, amikor gyakorlatilag Hitler kénye-kedvére bízták, hogy mikor robbant ki újabb és újabb konfliktusokat Európában – olyan konfliktusokat, amelyek a náci vezér csillapíthatatlan étvágya miatt előbb vagy utóbb törvényszerűen világháborúba torkollnak.
2016. 04. 22. (XX/16)
