hetilap

ARepublikánus Párt John McCainnek és Mitt Romneynak köszönheti Donald Trumpot. De még inkább George W. Bushnak. Való igaz, McCain és Romney nem voltak inspiráló jelöltek, különösen az utóbbi, de mivel vesztettek, hatásuk időleges és felszínes volt a pártjukra. (Ne feledjük: McCain csupán néhány hetet tudott érdemben kampányolni a 2008-as nyári jelölőgyűlés után, majd jött a pénzügyi összeomlás, és onnan már kényszerpályán futott a kampány.)
Nem így ifjabb Bush elnök, akinek nyolcéves elnöksége a neokonzervativizmus csúcspontját jelentette. A párt mindent megnyert, övék volt a többség a kongresszusban és a szenátusban is, mögöttük állt – különösen 2004-ben – példátlanul egységesen a republikánus konzervatív tábor. Megvalósíthatták volna az ígéreteiket, amivel ezt a támogatást megszerezték, de mégsem tették. Cserbenhagyták az evangéliumi keresztényeket, akik azt várták, hogy a kormányzat hatékonyan megvédi értékeiket, a család, a házasság és a megfogant élet védel­mét. Ebből semmi nem történt meg, így Barack Obama akadálytalanul megvalósíthatta radikális társadalomátalakító programját, olyannyira, hogy a konzervatívoknak ma már megszégyenítő módon szó szerint a vécé­ajtókban kell védelmezniük identitásukat. (De úgy tűnik, onnan is félrelökik őket.)
Bush cserbenhagyta Izraelt és a keresztény cionistákat is. Hatalomra kerülésekor azonnal elfelejtette kampányígéretét arról, hogy Jeruzsálembe költözteti az amerikai nagykövetséget. Értelmetlen és igazságtalan „béketervekkel” bombázta az izraeli kormányt a palesztinoknak tett újabb és újabb engedmények érdekében. Ne feledjük: a megvalósíthatatlan, de Izrael zsarolására tökéletesen alkalmas „kétállami megoldást” Bushnak köszönhetjük, aminek egyik következménye, hogy a palesztinok 16 éve úgy érzik, semmit nem kell tenniük a megegyezés érdekében, Amerika vezetésével a világ úgyis Izraelt hibáztatja azért, hogy nem tesz semmit a palesztin állam megvalósítása érdekében.
És Bush cserbenhagyta az amerikai patriótákat is, akik becsukott szemmel (hiszen Irak esetében a kormány konkrét hazugsággal indokolta a háborút) támogatták őt, hogy szeptember 11-e után rendet csináljon
a Közel-Keleten. Az eredményt ismerjük: Bushnak a 2000 milliárd dolláros háborúban sikerült megdöntenie Szaddám Huszeint, de az ígért demokráciaexport helyett még nagyobb káoszba döntötte a térséget, kiszolgáltatva az iraki, szír és asszír keresztényeket az apokalip­tikus őrülettől hajtott dzsihadista csoportoknak. Az egyetlen szimbolikus tettet, Oszama bin Laden likvidálását pedig átengedte Obamának, aki ezzel erkölcsi győztesként vonulhatott ki az elődje által ráhagyott káoszból.
A neokonzervatív képviselők és szenátorok győzelemsorozatuk után gyorsan berendezkedtek Washingtonban, meg a szövetségi államok fővárosaiban. Körül­vették magukat a Karl Rove-féle amorális kampánygurukkal, akik egyetlen rendezőelvnek a politikai haszon­szerzést tekintették. Nem csoda, hogy ennek az érának a harmadik legmagasabb állami tisztségben lévő köztisztviselője a republikánus Dennis Hastert volt, aki 1999 és 2007 között a képviselőház elnökeként tevékenykedett. Valamit homoszexuális pedofil sorozatbűnözőként, amint azt az idén áprilisban lezárult bírósági eljárás megállapította. (Ha történetesen 2001. szeptember 11-én Bush és Cheney áldozatul esik a támadásban – a negyedik repülőgép a Fehér Házat vette célba – akkor az Egyesült Államok elnöke Dennis Hastert, egy szexuális szörnyeteg lett volna, a Republikánus Párt jóvoltából.)
Ezen az erkölcsi és politikai romhalmazon az alulról szerveződő konzervatív protestmozgalom, a Tea Party sem tudott változtatni, amelynek vezetői szintén felelősek a korrupt rendszer további életben tartásában.
2015-ben aztán hiába tárták szélesre a kapukat az indulás előtt (a 17 fős republikánus aspiráns tábor példátlan a párt történetében), már késő volt. A választók sorban elsöpörték az elit által favorizált és a szuperszponzor csoportok által százmillió dollárokkal megtámogatott jelölteket: hallani sem akartak Jeb Bushról, sem Marco Rubióról, a többi, még alacsonyabb támogatottságú jelöltről nem is beszélve. Ezért jutott nekik Donald Trump, aki pontosan nevén nevezi azt, amivel a nép torkig van: a korrupt, csak önös érdekeit néző és inkompetens politikai elitet valamint a hazug mainstream sajtót (és lám az új generációs sajtó sem jobb, lásd a Facebook durva hírszerkesztési manipulálását).
És innen aligha van visszaút: akár győz novemberben Trump, akár nem, a ma ismert Republikánus Pártnak vége. Nem siratjuk.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek