Butler mindkét szülője gyakorló ortodox zsidó volt. Anélkül, hogy neveltetésének részleteit ismerném, fiatalkori vallomásából sejthetőnek vélem az ismert tétel érvényesülését, miszerint a bigott vallási szigor gyakran kontraproduktív. De hogy ennyire? Talán nem mindenkinél. Ókori példája ennek a lélektani és szellemi effektusnak a zsidó szanhedrin-tag, Elisha ben Abuyah volt, aki az atyák hitétől a teljes tóratagadásig jutott, és végül csak Aherként emlegették („Más”) a többi bölcsek. A modernitásban legismertebb esete ugyanennek a törvénykező evangélikus családban felnőtt és korunkat nagyban formáló Friedrich Nietzsche volt, aki pályája végén Antikrisztusként címezte művét és önmagát. Butler pedig, aki az 1984-ben AIDS-ben meghalt és egyébként szadomazó szeánszokat is vezénylő befolyásos filozófus, Michel Foucault tanítványa, szintén jó eséllyel halad ezen az íven.
Ha eme pszichológiai jelenséget valami miatt számszerűsíteni kellene, akkor mértékegysége kétségtelenül a „Butler” lenne. Mindenesetre ez engem egy millibutlernyit sem térít el a józan ész használatától, mely, úgy látszik, alkonyodó égtájunkon mintegy evolúciós ugrásként kezd kimenni a divatból.
***
2016. 07. 29. (XX/30)
