Clinton-kampány: arrogancia és hazugságok
Mit üzen Hillary Clinton látványos bukása? Mindenekelőtt azt, hogy a hatalmi arrogancia, az ellenfél választóinak cinikus semmibevétele, a komoly botrányok állandó elbagatellizálása és elhazudása nem megúszható. Rövid távon, szigorúan jogilag nézve talán igen, de hosszú távon, szigorúan morálisan nézve semmiképpen. A Trump-kampány sokszor elképesztő üzenetein és dühítő stílusán joggal felháborodott demokraták és republikánusok hashtagje, a brit kiugrásra hajazó Trumpxit jól mutatja, miként élik át sokan a keddi kultúrsokkot: kimenekülésként az általuk ismert komfortzónából, talán a civilizációból is. Pedig Trump részben őrájuk is válasz: az általuk mainstreamnek tartott nézetekre, az elitizmusra, a vidéki Amerika lenézésére, az állandó kettős mércére.
Hillary Clinton még győzelme esetén sem gondolhatta komolyan, hogy megúszhatja a Bengázi-botrányról való hazudozást; az ehhez kapcsolódó, komoly nemzetbiztonsági kérdéseket felvető privát e-mail-szerverről való hazudozást; a korrupt Clinton Alapítványról való hazudozást; a Bill nőügyeiről való hazudozást (feministaként!); a saját egészségi állapotáról való hazudozást. Mindez összeadva egyre csak azt sugallta, hogy a demokrata jelöltnek van titkolnivalója, nem barátja a nyílt beszédnek, de úgy, hogy közben meggyőződése, hogy ehhez joga is van, hogy neki ez is jár. Rajongótábora már készült is a legújabb giccsel, hurrá, itt jön Amerika „első női elnöke”. Pedig akárcsak Obamánál, nem valami esélyegyenlőségi posztot kell betölteni, hanem a világ vezető hatalmának vezető tisztségét.
2016. 11. 11. (XX/45)
