Az éppen a jelen írás előtti órákban közzétett döntés ténylegesen és hosszabb távú kihatását illetően nem pusztán arról szól, hogy hazánknak 1294 menedékkérőt kellene akarata ellenére befogadnia (bár önmagában ez is jelentős nemzetbiztonsági kockázattal jár), hanem a tagállami szuverenitás lábbal tiprása előtt nyitja meg az utat. A tagállamok és az Unió viszonyát, hatásköri megosztását rögzítő alapszerződések (az Európai Unióról és az annak működéséről szóló szerződések) szerint ugyanis a határok ellenőrzésével, menekültüggyel és bevándorlással kapcsolatos politikák jogilag nem tartoznak automatikusan a nemzetek fölötti (úgynevezett közösségi) hatáskörbe, hanem azokat közösen kell kialakítani, „rendes jogalkotási eljárás keretében”. Ehhez képest a tárgybeli kvótaügyben annyi történt, hogy még 2015 folyamán az uniós belügyminiszterek Csehország, Magyarország, Szlovákia és Románia ellenszavazatával és Finnország tartózkodása mellett minősített többségi szavazással döntést hoztak 120 ezer menedékkérőnek a tagállamok közötti elosztásáról. Olyan határozatot, aminek nincsen jogalapja, mert kötelező (!) befogadási kvóta alkalmazásának lehetővé tételére vonatkozóan semmiféle normát korábban (és azóta sem) az Unió – éppen tagállami konszenzus hiányában – nem alkotott. Jogi megközelítésben nem kérdéses, hogy egy jogalap nélküli határozat, ami ráadásul egyidejűleg beleütközik számos tagállam, így hazánk nemzeti jogszabályaiba is, semmis. Ezt a döntést támadta meg hazánk és Szlovákia – Lengyelország támogatásával – az Unió bírósága előtt.
Mi történt most mégis? Diktatúrákra jellemző módon a jogot megerőszakolta a nemzetállami biztonsági érdekeket kezdettől figyelmen kívül hagyó birodalmi politika. Aki egy csöppnyire is figyelemmel kísérte az európai vezető hatalmak (Németország, Franciaország) és Brüsszel felelőtlen, sőt, egyenesen a határvédelemre koncentráló erőfeszítéseket megbélyegző, kriminalizáló folyamatos megnyilatkozásait, azt nem érhette meglepetésként a diktátum. Különösen, miután nyáron napvilágot látott az Európai Bíróság főtanácsnokának a döntést előkészítő összefoglalója, ami összességében nem jogi, hanem az uniós tagállamok közötti „szolidaritásra” épülő politikai érvrendszert tartalmazva javasolta a magyar és szlovák keresetek elutasítását. Mégis mellbevágó, hogy most nyíltan ki is mondták azt. A jog és a nemzeti hatáskörök ennyire arcátlan semmibevételéről ugyanis nekünk még élénk tapasztalataink vannak a kommunizmus idejéről. A tagállamok közti „szolidaritást” – ami Moszkva érdekein kívül senki mást nem szolgált – akkor is diktátumokkal igyekeztek megteremteni (békeidőben).
Az EU bírósága világos üzenetet küldött az EU politikájának és hatalmi szerkezetének antidemokratikus jellegéről, melyben az Európai Bíróság sem más, mint egy bírói talár mögé bújtatott politikai testület, aminek a tagjait politikai komisszárok alkotják. Ez után nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy végső esetben a brüsszeliták (illetve a mögöttük rejtőző nagyhatalmak) könnyűszerrel felhasználhatják az Európai Bíróságot „jogalkotásra”, az alapszerződések felülírására és ezen keresztül a nemzetek feletti hatáskörök kiterjesztésére is, ha a szükséges egyetértés nem jön az adott kérdésben létre. Ilyen esetben már a szavazati arányok sem igen számítanak, hiszen egy ilyen mechanizmusban elvileg – a bíróságon keresztül – akár egymaga a legbefolyásosabb tagállam is át tudja vinni az akaratát a többiek ellenében. A bíróságokat az Egyesült Államokban is előszeretettel használják stratégiai fegyverként, ha egy kérdésben nem sikerül a szükséges többségi támogatást elnyerni, amit jól példáz az ottani Legfelső Bíróság 2015-ös döntése is, amellyel a melegházasság kötelező bevezetésének előírásával ő maga írta felül a törvényeket.
2017. 09.08. (XXI/36)
