Az igazi tragédia végül is nem az, hogy sérült a nemzeti büszkeség, hogy égbekiáltó igazságtalanság történt, vagy hogy jelentős területeket csatoltak el – habár az is fájdalmas –, hanem az, hogy jelentős létszámú nemzetrészek kerültek a létrejövő, új magyar államhatárokon kívülre. Ez súlyos töréseket, valóságos tragédiákat okozott családok életében, egyéni sorsokban, de az egész nemzetben is. A kérdés kezelését a mai napig óvatosság veszi körül, ami részben érthető is, mert a Trianon-problémát sokszor a ‘30-as, ‘40-es években újabb nemzettragédiába torkolló revizionista politika csődjén keresztül nézzük. De ez nem ok arra, hogy elfelejtsük: a nagy megrázkódtatás ellenére a Trianon-traumára már saját korában sem csak patologikus válaszok születtek. Pont ott, ahol a legnagyobb volt a tragédia, ahol a legnagyobb törések történtek, Erdélyben, ott született egy teljesen más válasz, mint az irredentizmus vagy a revizionizmus. Míg az anyaországban, krízishelyzetben rossz történelmi reflexek rossz válaszokat szültek, amely válaszok hozzájárultak a vészkorszak tragédiáihoz, Erdélyben egy új gondolkodásmód nyert teret, amely a problémák konstruktív megoldására helyezte a hangsúlyt, így biztosítva a magyarság továbbélését szülőföldjén.
Azon kívül, hogy a trianoni béke az ország területe kétharmadának elszakítását jelentette, az elcsatolással együtt járt 3,3 millió magyar határokon kívülre kerülése. Ez azt eredményezte, hogy a magyarság ezen része többségiből kisebbségi helyzetbe került, ráadásul túlzás nélkül: elnyomott kisebbségi helyzetbe. Nagyon hamar kiderült, hogy a békeszerződés kisebbségek jogairól szóló részét nem akarja garantálni senki, sem a román állam nem kész arra, hogy akár észrevegye a problémákat, sem a Népszövetség nincs felkészülve a kérdések kezelésére. Látszott, hogy a történelmi Magyarországon is megoldatlan nemzetiségi problémák tovább élnek, talán még inkább felerősödött formában, mintegy a háború előtti nemzetiségi helyzet fonákjaként. Érthető, hogy sokkhatást jelentett a kialakult új helyzet, amely újfajta értelmezéseket kívánt az új határokon belül, de az elcsatolt területeken is. A leglényegesebb kérdés az azzal való szembenézés volt, hogy az állam határai innentől nem esnek egybe a nemzet határaival. A nemzeti összetartozás fő hangsúlyai az állami szimbolikáról és a politikai eszmékről áttevődnek a kulturális, nyelvi, történeti összetevőkre, vagyis a politikai nemzet felfogásáról a kultúrnemzet felfogására.
***
2018. 06.08. (XXII/23)
