Ezeket az állításokat abszolút igazságoknak tekintik ma nyugati (benne: magyar) progresszív értelmiségi körökben, miközben ezeknek az igazságtartalmát soha senki nem vizsgálta meg komolyabban. De igazak-e ezek az állítások? És ha első ránézésre olyan állításoknak tűnnek, amelyeket alátámasztanak történelmi tapasztalataink (mert hát valóban voltak olyan korszakok, amelyekben a nacionalizmus torzult formája jelent meg a történelemben), akkor felvetődik a kérdés: abszolút érvényű, minden korszakban érvényes következtetések-e ezek? Vajon az említett torzult forma a nacionalizmus valódi arca, vagy pedig történelmi kisiklás? Illetve az is kérdés, hogy a nacionalizmusnak tulajdonított történelmi bűnök valóban a nacionalizmus szörnyűségei-e, vagy egyéb hatások is hozzájárultak a torzuláshoz? Végül az is kérdés, hogy mi lehet a nacionalizmus jelene és jövője, képes-e a nacionalizmus a globalizálódó kor valós követelményeinek megfelelni, vagy arra csak az elmúlt időszakokban nagy befolyást kiépítő, nemzetektől független globális erőközpontok képesek?
Nemzetek és birodalmak
Aki ma úgy akarja kifejezni hazafias érzéseit, hogy fenn akarja tartani értelmiségi közéleti körök felé kommunikációképességét, pont a nacionalizmust elítélő értelmiségi hozzáállás miatt, mindenképpen patriotizmusról fog beszélni. Már az első világháború tapasztalatai után kialakult az a kép az értelmiség meghatározó csoportjaiban, hogy a világháború kirobbantásában elsődlegesen a nacionalizmus a felelős. Éppen ezért az értelmiség óvatosabbá vált ebben a kérdésben. Mint Illyés Gyula, aki szerint a patrióta jogot véd, a soviniszta (itt már soviniszta!) jogot sért. Tulajdonképpen a nacionalizmust már ekkor azonosították a sovinizmussal.
2019.03.01. (XXIII/9)
