A helyzet azóta sem lett biztatóbb. Ursula von der Leyen sorra járja az Európai Parlament frakcióit, hogy mindenkinek mindent megígérjen a támogatásért cserébe – nyilvánvaló, hogy a baloldal megkapja a számára kedves szóvirágokat a „szociális Európáról”, a liberálisok a 72. társadalmi nem elismeréséről, a Néppárt jobbszárnya Európa külső határainak megvédéséről – de mindez az égvilágon semmit nem változtat azon, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnökké választása hosszú időre reménytelenné teszi az Unió demokratizálását, egyben aláássa vezető szerveinek demokratikus legitimációját.
Bár az Európai Unió messze van attól, hogy legfőbb végrehajtó szervének vezetőjét, a bizottsági elnököt közvetlenül válasszák meg az európai választók, Ursula von der Leyen jelölésével a tagállami kormányfők – élükön Angela Merkellel – olyan szinten vették semmibe a választói akaratot, amire még Jean-Claude Juncker öt évvel ezelőtti megválasztásakor sem volt példa.
A végül gyenge bizottsági elnöki teljesítményt felmutató Juncker (akit Orbán Viktor jelentős részben joggal tett felelőssé azért, hogy a briteket nem sikerült az Unióban, a migrációt pedig azon kívül tartani az elmúlt években) 2014-ben mégiscsak az EP-választást megnyerő Európai Néppárt csúcsjelöltje volt, szemben von der Leyennel, akinek a neve véletlenül sem merült fel semmilyen uniós posztra a tavaszi kampányban. Ráadásul a Bizottság távozó elnökét előélete (megszakítás nélkül 18 éven át volt Luxemburg miniszterelnöke, ezen felül több mint két évtizeden át pénzügyminisztere is) alkalmasnak mutatta Európa legfontosabb vezető pozíciójának betöltésére – más kérdés, hogy mennyire váltotta be az elnökségéhez fűződő reményeket. Ezzel szemben Ursula von der Leyent mi teszi alkalmassá a bizottsági elnökségre azon túl, hogy Angela Merkel legrégebben szolgáló minisztere? Ráadásul nem mi mondjuk, hanem a nemrég még a CDU koalíciós partnerét vezető Martin Schulz és a Politico, hogy Ursula von der Leyen miniszteri teljesítménye korántsem megkérdőjelezhetetlen.