Az MSZP-nek ahhoz, hogy 2006-ban győzelmi eséllyel induljon, szembe kell néznie azokkal a gyengeségekkel, amelyek a mostani vereséget okozták Fotó: MTI
Az MSZP arra készült, amit a választás estéjén – az európai parlamenti választásnál sokkal nagyobb érdeklődéssel kísért – labdarúgó Európa-bajnokság rangadóján a franciák megtettek. Mint az ismert, az Anglia–Franciaország mérkőzés 90. percében még a britek vezettek 1–0-ra, a
hosszabbítás első percében azonban a franciák Zidane szabadrúgás-góljával egyenlítettek, majd ugyancsak Zidane tizenegyesével a 94. percben megszerezték a győzelmet. A választások előtt három hónappal az előrejelzések elsöprő Fidesz-győzelmet jósoltak. A választásokat megelőző utolsó közvélemény-kutatások már szorosabb eredményt ígértek, sőt az utolsó napokban egyesek már meglepetésben reménykedtek, ami nem következett be, hanem a Fidesz tudta javítani pozícióját.
Miért nem tudta az MSZP megtenni azt, amit a francia válogatott? A válasz egyszerű, hiányzott Zidane. Az a játékos klasszis, aki rengeteg munkával, megbízható klasszisként játszik klubjában és a válogatottban is, és aki ugyan az utóbbi években sem a Real Madridban, sem a nemzeti válogatottban nem lőtt szabadrúgásból gólt, de most, amikor kellett, tökéletesen reménytelen és vesztett helyzetben a legjobbat nyújtotta.
Az MSZP-nek immár hosszú évek óta hiányzik az a politikus személyiség, aki jó csapatjátékosként a kellő időben képes lenne fordulatot létrehozni. A többiekből is maximális teljesítményt kihozó csapatkapitány hiánya az egyik legfontosabb oka a mostani kudarcnak, amely mögött részben a kampány hibái is meghúzódnak, de alapvetően mélyebben kell keresni a problémák okait.
Becsapja magát az, aki a mostani eredményeket bagatellizálni akarja. Az MSZP veresége súlyos volt. 1994 óta most először vesztették el a szocialisták a listás választást, mégpedig úgy, hogy a Fidesz a szavazatok 47,4, az MSZP 34,1 százalékát szerezte meg. A rendszerváltás óta először fordult elő, hogy a jobboldal megnyerte a választást Budapesten.
Az MSZP számára még ezeknél az adatoknál is figyelmeztetőbbek a korosztályos adatok. Miközben, mint látható, a szavazáson résztvevő több mint hárommillió polgár véleménye szerint a két nagy párt között több mint 13 százalék különbség van. A fiatalabb korosztályokban ez a különbség jóval nagyobb, a huszonnyolc év alatti választók között közel kétharmados a Fidesz támogatottsága, az első választók között pedig kifejezetten tarolt a Fidesz. Amennyiben az MSZP nem néz szembe ezzel a helyzettel, 2006-ban még kellemetlenebb meglepetések érhetik mint most, hiszen az életkori adatokat figyelembe véve, a természetes folyamatok a szocialisták szavazóinak csökkenését eredményezik (ezt a folyamatot a Munkáspártnál is nyomon lehet követni, a kilencvenes évek elején stabilan négy százalék körül teljesítő kommunisták most már a két százalékot sem érték el), miközben a választókorba belépő korosztályok a Fidesz szavazóinak számát növelik.
Az MSZP-nek azzal is szembesülnie kell, hogy a mostani választások során ugyan a Fidesz előnye volt az ellenzéki pozíció, így sikeresebben tudta mozgósítani a kormány politikája ellen tiltakozó szavazókat, ugyanakkor a Fidesz eddigi politikája világosan megcélozta az euroszkeptikus választókat. Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy 2006-ban a Fidesz be akarja gyűjteni mindazok szavazatát, akik valamiért nem szeretik az Európai Uniót, és azokét is, akik addigra kiábrándulnak az EU-ból. Ezeket a szavazókat a mostani kampánnyal nem lehetett mozgósítani, de 2006-ban nem lesz nehéz. Így azzal kell számolni, hogy bár a választási kampányban a Fidesz azt állította, hogy aki nem megy el 13-án szavazni, az az MSZP-re szavaz, baj lenne, ha ezt az MSZP elhinné. A távolmaradók között valószínűleg nagyobb tartalékai vannak a jobboldalnak, mint a baloldalnak.
A jobboldal ideológusai az 1994-es MSZP-győzelem után értékelve a helyzetet, arra a következtetésre jutottak, hogy a szocialisták addig nem legyőzhetők, míg a jobboldal nem tudja ugyanúgy kiépíteni saját társadalmi beágyazottságát, mint a baloldal. A kilencvenes években a kampány finanszírozásához szükséges pénzügyi háttérrel, és a kampány lebonyolításához szükséges aktivistahálózattal csak a szocialisták rendelkeztek. A Fidesz 1994-ben, még liberális pártként komoly pénzeket tudott ugyan előteremteni kampányára, de tagság és szervezetek híján csak egy csúfos választási bukást tudott produkálni. Az 1998-as kampányban ezért volt szüksége a Fidesznek az egykori MDF-es aktivistahálózatra, majd választási sikerét 1998 és 2002 között tudatosan arra használta, hogy saját anyagi-gazdasági hátterét, illetve társadalmi bázisát kiépítse. Az Orbán-kormány politikájában szinte mindent alárendelt annak a célnak, hogy az általa megnyerendőnek és megnyerhetőnek tartott társadalmi rétegek kegyeit megszerezze. Ez vezette a családtámogatási rendszer átalakítását, a lakáshoz jutási kedvezmények bevezetését, a Széchenyi Programot és a kormány szinte valamennyi döntését. Ez a politika nem volt teljesen sikertelen. A 2002-es választás eredményét találóan foglalta össze Orbán Viktor, amikor azt mondta "sokan voltunk, de nem elegen".
Ahogyan az 1994-es és 1998-as eredményekből levonták a következtetést a gazdasági háttér és a társadalmi bázis kiépítésének szükségességében, ugyanúgy levonták 2002 tanulságát is, nevezetesen, hogy ki kell alakítani egy olyan rendszert, amelyben a párt hívei aktívan szerepet tudnak vállalni a párt kampányaiban. A párthívekkel való folyamatos kapcsolat, a párt támogatóinak aktivizálása korábban az MSZP erőssége volt. Ma már a Fidesz is fel tudja ezzel venni a versenyt. 2002-ben a két választási forduló között megtartott Orbán-gyűlés a Testnevelési Egyetemen azzal a tanulsággal járt, hogy a jobboldalnak nagyon nagyszámú mozgósítható tömegei vannak. Ezeknek a tömegeknek a folyamatos mozgatása, aktivitásuk fenntartása az egyik legnagyobb kihívás volt Orbán Viktor számára. Az eredmények azt mutatják, hogy a feladatot nem sikertelenül oldotta meg. A 2002-es tömeggyűléseket a Nemzeti Petíció, majd az ahhoz kapcsolódó országjáró körút és Orbán Viktor tömegek előtti szereplése fontos összetartó erőt jelentett a jobboldali szavazók számára, akik a Polgári Körök megszervezésével olyan aktivistahálózatot hoztak létre, amelyen keresztül bármikor több tízezer embert tudnak sikeresen mozgósítani. Ráadásul a Nemzeti Petíció pontjai világos hívó szóként jelentek meg a Fidesz kormányzása alatt már megcélzott társadalmi rétegek számára. Azt üzenték a fiatal családosoknak, a pályakezdő értelmiségieknek, a közhivatalnokoknak és a mezőgazdaságból élőknek, hogy a Fidesz az ő pártjuk.
A választási kampány a külső szemlélőt arról is meggyőzte, hogy a Fidesz nagyon komoly anyagi eszközöket tudott a kampány támogatására megmozgatni. Úgy tűnik, a Fidesz jóval többet költött erre a kampányra, mint a szocialisták. Ez azonban önmagában nem hozott volna sikert, az eredmények cáfolták az MSZP kampánystratégáinak elképzelését, miszerint ezúttal személyek nélkül is lehet választást nyerni. Az 1990 óta megtartott valamenynyi választás arról szólt, hogy egy személy, illetve egyes személyek által megtestesített politika
könnyebben eladható a választóknak, mint a személytelen, csak jelszavakra vagy szlogenekre épülő kampány. 1990-ben az addig tulajdonképpen ismeretlen Antall József sikeresebben jelenítette meg mindazt, amit az MDF képviselt, mint a tizenegy ügyvivőt felsorakoztató, "Az önök csapata" szlogennel kampányoló SZDSZ. 1994-ben Horn Gyula személyesítette meg az MSZP-t (pontosabban azt a kádárista nosztalgiát, amely négy év MDF kormányzás után feléledt). 1998-ban Orbán Viktor dinamizmusa, 2002-ben pedig Medgyessy Péter visszafogottsága nagy szerepet játszott az általuk megjelenített politika sikerében. Az európai parlamenti kampányban az MSZP-n kívül minden párt talált "személyt" arra, hogy megjelenítse politikáját. (Az MDF mást nem is talált, csak Dávid Ibolya személyét reklámozta, de még ez is váratlan sikert hozott.)
Az SZDSZ-t Demszky és Kuncze, a Fideszt Schmitt és különösen a kampány utolsó hetében Orbán jelenítette meg a nyilvánosság előtt. Ezzel szemben az MSZP-t csak az "Újra MSZP" felirat, illetve a "Sikeres európai Magyarországért" szlogen, amivel nehezebb azonosulni, mint a "Csak együtt sikerülhet" gondolattal. Azokon a helyszíneken, ahol a pártoknak képviselőik útján kellett megjelenni, hol a pártonkívüli Medgyessy Péter, hol Horn Gyula, aki előre bejelentette, hogy nem kíván EP-képviselő lenni, hol Kovács László, aki szintén bejelentette ezt, hol Lendvai Ildikó frakcióvezető, hol Kiss Péter, hol Gyurcsány Ferenc, hol Zuschlag János jelent meg az MSZP-t képviselve.
Ez a hiba azonban nem kampánytaktikai hiba, hanem az MSZP alapproblémájából fakad, nevezetesen a világos, értékeken alapuló politikai profil hiányán. A Fidesz egy nemzeti alapú szocialista programmal balról tudta megelőzni az MSZP-t; "az állam adjon mindenkinek többet" típusú szocialista retorikára a Fidesz "az állam adjon mindenkinek még többet", retorikával válaszolt. Az MSZP hónapokra fagyasztaná be a gyógyszerárakat, a Fidesz évekre, az MSZP megemeli a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók fizetését, a Fidesz még nagyobb emelést ígér, és számon kéri az egészségügyiek hűségjutalmának elmaradását.
Az MSZP "modern, európai Magyarországot" ígér, amit olyan személyekkel jelenít meg, akik minden erényük ellenére sem a modernitást sugározzák. Látványvilágban, kommunikációs technikákban, személyiségekben a Fidesz modernebb pártként jelenik meg, mint a szocialisták (ez is az oka annak, hogy a fiatalokat jobban meg tudja szólítani).
A választási vereség talán egy utolsó esélyt ad az MSZP-nek arra, hogy megtalálja elveit és az elveket képviselő személyiségeit. Orbán Viktor a választások éjszakáján azt nyilatkozta, hogy "tizenöt, húszéves távlatban kell gondolkodni". A kérdés az, hogy a baloldal jelenlegi vezetői közül van-e, aki tud ilyen távlatokban gondolkodni.
Az elmúlt tíz esztendőben a szocialista politikusok az esetek többségében nem igazi csapatjátékosként jelentek meg a nyilvánosság előtt. Inkább hasonlítottak az afgán törzsfőkre, akik a tálibok (a szocialisták esetén a jobboldal) ellen tudnak alkalmi szövetségeket és egységet mutatni, de amint elmúlik a veszély, rögtön egymásra támadnak. Ez történt 2000-ben, amikor kompromisszumként megtalálták Medgyessy Pétert, aki ugyan sikerre vitte a kampányt, de azóta is ellentmondásos a viszonya a szocialista párthoz. Joggal vetődhet fel a választókban az a kérdés, hogy miért támogasson szavazatával egy olyan pártot, amelybe a listavezető nem hajlandó belépni? (Ez a probléma, mint említettem, az EP-választáson is kiütközött, sok választó gondolhatta: miért támogassak egy olyan listát, amelynek vezetői nem akarnak engem képviselni?)
Az elmúlt héten tisztelgett az egész világ Ronald Reagen egykori amerikai elnök emléke előtt, akinek pályája fényesen bizonyította, hogy milyen szerepe van a politikai személyiségeknek a történelem alakításában. Amikor vezető személyiségről beszélünk, nem diktátorokra, hanem az elvekben és eszmékben hívő, távlatokban gondolkodni tudó személyekre gondolunk, akik személyes érdekeik és ambícióik elé tudják helyezni azt az ügyet, azt az eszmét, amelynek szolgálatára vállalkoznak.
Az MSZP-ben egyes hírek szerint a mostani választást követően is elindulnak a belső csaták, és ha ezek újra csak a pártirodák falai között megszülető "okos" kompromisszumok érdekében fognak folyni, és a "törzsfők" közötti hatalmi harcban merülnek ki, akkor Orbán Viktor valóban évtizedes távlatban gondolkodhat.
Az MSZP-nek ahhoz, hogy 2006-ban győzelmi eséllyel induljon a választáson, szembe kell néznie azokkal a gyengeségekkel, amelyek a mostani vereséget okozták. Egyszerre kell megtalálnia világos politikai arculatát, azokat az értékeket, amelyek a fiatalabb korosztályok számára is azonosulási pontokat jelentenek, és azokat a karakteres politikai személyiségeket, akik a francia futballcsapat kapitányához Zinadine Zidane-hoz hasonlóan kemény munkával és mindenkor megbízható, kiegyensúlyozott teljesítménnyel, karaktert tudnak adni a csapatnak, és vert helyzetből is győzelmet tudnak kovácsolni.
2004. 06. 18. (VIII/25)
