A kétszáz gettó országa

Horthy Miklós kormányzó Klessheimból hazaérve a március 19-ei koronatanácsi ülésen többek között arra panaszkodott, hogy „Hitler azt is kifogásolta [előző nap, 18-án] előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedem a zsidók lemészárlását.” De ez ettől a naptól kezdve megváltozott!
Hogyan élték meg az új helyzetet a csendőrség, a rendőrség és a közigazgatás helyi vezetői? Hogyan hajtották végre a kormány rendeleteit? Legitimnek tekintették-e a Sztójay Döme vezette új kormányt és intézkedéseit? Hiszen megszállt országról volt szó, miközben a kormányzó a helyén maradt, kormányt nevezett ki, s hivatalosan a parlamentet sem oszlatták fel, mindössze néhány ellenzéki pártot tiltottak be. Ugyanakkor a németek a megszállás első napjaiban százával tartóztattak le és deportáltak németellenes politikusokat, közéleti személyiségeket.
Ahhoz, hogy a megszállás napján Magyarországra érkező, talán 150 emberből álló Eichmann-kommandó végre tudja hajtani a „zsidótlanítási” akciót, feltétlen szüksége volt a magyar közigazgatási és rendőri, csendőri szervek támogatására, aktív közreműködésére. Ernst Kaltenbrunner, az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) első számú embere annak a véleményének adott hangot a megszállást követő napokban, hogy „saját munkaterületén nehezen tudna a magyar rendőrség és csendőrség közreműködéséről lemondani.” Edmund Veesenmayer, a birodalom teljhatalmú megbízottja is számított a vidéki közigazgatásra.
Horthy Miklós kormányzó alig néhány nappal a megszállást követően kinevezte az új kormányt Sztójay Döme volt berlini követ vezetésével. A kormány elsősorban a kormánypárt németbarát tagjaiból, illetve az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja (MMP) tagjaiból „verbuválódott”. A magyar megújulás párti belügyminiszter, Jaross Andor javaslatára Horthy március 24-én kinevezte Baky László nyugállományú csendőr őrnagyot, a Magyar Nemzetiszocialista Párt országgyűlési képviselőjét a csendőrségért és rendőrségért felelős belügyi államtitkárrá, majd április 8-án a hírhedt antiszemita alispánt, Endre Lászlót a közigazgatásért felelős államtitkárrá. Jaross belügyminiszter tavasszal szinte az összes főispánt lecserélte MMP-be tartozó tagokra, de mellettük számos alsóbb szinten levő alispánt, polgármestert, főszolgabírót, szolgabírót is leváltatott vagy áthelyeztetett. Veesenmayer május 10-én elégedetten jelentette Ribbentrop birodalmi külügyminiszternek, hogy „a magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad.”
A „végső megoldás” végrehajtása két vonalon haladt. Egyrészt az 1944. március 29-étől „gyártott” rendeletekkel megfosztották a zsidókat vagyonuktól, legelemibb jogaiktól és életfeltételeiktől. Ugyanakkor a Budapesti Közlönyben közzétettek két olyan rendeletet is, melyek végrehajtása a zsidó lakosság elkülönítését célozta, s egyben alapot teremtett a zsidók kijelölt gyűjtőtáborokba szállításáról intézkedő rendelet gyors megvalósításához. Az egyik a sárga csillag kötelező viseléséről szóló, április 5-én életbe lépett rendelet volt, a másik pedig április 7-től megtiltotta a zsidók utazását a különböző járműveken.

Gettók, gyűjtőtáborok

Ugyanezen a napon, 1944. április 7-én Baky László elnökletével a Belügyminisztériumban Endre László, két német SS-tiszt, valamint csendőr- és rendőrtisztek értekezletet tartottak a „zsidókérdés megoldása” ügyében. Az értekezlet résztvevői, majd valamennyi alispán és polgármester, valamennyi csendőrkerületi parancsnok, a csendőrnyomozó alosztályok parancsnokai, valamint a budapesti és vidéki rendőrkapitányságok megkapták a 6163/1944. BM VII. res. rendeletet, amely „szigorúan bizalmasan” közölte: „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.
A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetőleg gettókban nyer elhelyezést.”
A „zsidók összeszedése” a területileg illetékes rendőrség és csendőrség feladata volt. A rendelet előírta, hogy „az elszállítandó zsidók csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kilogrammos poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal.”
Mint arra a bizalmas rendelet utalt, városokban – a hivatalos lapban április 28-án megjelent úgynevezett gettó-rendelet értelmében – zsidó épületeket, gettókat jelöltek ki a zsidónak minősített magyar lakosság részére.
A magyar bürokratikus apparátus többsége öntevékenyen, rugalmasan, nemegyszer lelkesen oldotta meg a „zsidókérdést”. A telefonon, értekezleteken kiadott szóbeli utasításokat, melyek még a törvényesség látszatát is nélkülözték, azonnal végrehajtották. Ahogyan például május 13-án Tóth Béla, Szeged helyettes polgármestere nyilatkozta: „A zsidók ügyében nem a rendeletek betűin rágódunk, hanem azoknak szellemét, célját nézzük, és ehhez igazodik a végrehajtás módja.”
Pécsett Esztergár Lajos polgármester május elején több tervet is kidolgoztatott a gettó felállítására, melynek fő szempontja az volt, hogy „minél kevesebb keresztény családot kelljen lakásából kimozdítani”. Végül, számos kollégájához hasonlóan, zárt gettóról döntött. Egy főnek 3 négyzetméternyi hely állt rendelkezésre. Az egyes városokban különböző módon oldották meg a zsidók elkülönítését. Kecskeméten például a város négy különböző pontját jelölték ki a zsidók számára. Liszka Béla polgármester szerint „a zsidók elhelyezésénél kényelmi szempontok figyelembe nem jöhetnek, egy zsidó részére 2 négyzetméternyi férőhelyet állapítok meg.” Baján kijelöltek utcákat, de nem zárták le azokat, Hódmezővásárhelyen pedig nem volt gettó. Talán a legjelentősebb kivételnek a főváros tekintendő, mivel a Sztójay-kormány idején csillagos házakat kijelöltek ugyan, de a nyilas hatalomátvételig nem volt zárt gettó Budapesten.
A pécsi gettó ügyeit intéző Németh László rendőrfogalmazó tevékenységéről meglehetősen ellentmondásosan nyilatkoztak a túlélők. Volt, akit hamis papírjai ellenére hagyott tovább bujkálni. Ugyanakkor egy kismamának csak akkor engedte meg, hogy kórházban szülje meg gyermekét, amikor az elvérzés veszélye fenyegette. A szülés után azonban a rendőrök az asszonyt az újszülött csecsemővel elvitték, és vagonba rakták. Németh tevékenységére lássunk még egy példát: a pécsi Zsidó Tanácsnak fölvetette, hogy „erkölcsrendészeti” célból rendezni kellene a házastársi életet a gettóban. Lehetséges ötletként fölvetette, hogy esetleg külön szobát kellene létrehozni erre a célra, vagy az udvaron levő bokrokat lehetne kijelölni. A Zsidó Tanács válasza: „nekünk most egészen más gondjaink vannak”.
A csendőrkerületi parancsnokok erélyes, gyors végrehajtást, „kíméletlen szigort” vártak el. Arra utasították csendőreiket, hogy „más szolgálati ténykedést” csak abban az esetben végezzenek, ha halaszthatatlanul szükséges, egyébként csakis a zsidók gettózásával, gyűjtőtáborba szállításával foglalkozzanak. A beosztott csendőrök, altisztek, tisztek többsége pedig lelkesen végrehajtott.
A gettókban, gyűjtőtáborokban katasztrofális volt a helyzet. Idézzünk néhány visszaemlékezést: „Mindennapi volt az ütlegelés, halálra verés, kínzás” (Munkács); „rengeteget ütöttek-vertek” (Ungvár); „[a gazdag zsidókat] puskatussal verték” (Huszt); „tüzes vasakkal égettek bennünket, hogy adjuk ki az ékszert és pénzt” (Kolozsvár); „ütöttek-vertek minket a csendőrök” (Miskolc); „éjszakánként egy pincében négyen-öten vertek egy embert addig, amíg ájultan esett össze” (Balassagyarmat); „A gazdag embereket kínzással bírták vallomásra. Nagyon sokat agyonvertek.” (Szolnok, cukorgyár); „csendőrök […] tartottak bennünket állandó rémületben, amíg a téglagyárban voltunk.” (Szeged); „téglagyárba[n a csendőrök] […] Ütöttek-vertek, nem nézve gyermeket, öreget.” (Debrecen); „A csendőrök villanyárammal vallattak, különösen a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat szedték össze és verték őket […] Szinte már-már ott tartottunk, hogy alig vártuk a bevagonírozást.” (monori téglagyár).
A gettók felszámolását, és a vagonírozási központok létrehozását megelőzően – mint már említettük – a belügyi államtitkárok a csendőrkerületekben értekezletet hívtak össze, ahol szóban tájékoztatták a helyi hatóságok vezetőit a további teendőkről. u
A deportálás megszervezése