Három héttel ezelőtt négy közel-keleti egyház vezetője – egy távozó vatikáni
nuncius, a szíriai ortodox, valamint az episzkopális és a lutheránus egyház
képviselője – nyilatkozatában „hamis tanításnak” bélyegezve elítélte a
keresztény cionizmust. A dokumentum egyházi berkeken belül egyértelműen a
palesztin propagandát sulykolja, s elutasítja az amerikai és az izraeli
kormányokban levő cionista csoportok támogatását. A keresztény cionisták a
támadásra válaszolva kifejtették, hogy ők is a békéért imádkoznak, azonban nem
hajlandók egy olyan palesztin kormánnyal együttműködni, melynek nyilvánvaló
szándéka Izrael elpusztítása.
Míg a történelmi kereszténység zsidósághoz való viszonyát a keresztes
háborúkban, az inkvizícióban, a vérvádakban testet öltő antijudaizmus
jellemezte, addig a francia forradalmat követően az immáron „vallástalan”
Európában a katolikus sajtó az antiszemita érzelmek, kirohanások gerjesztésében
is jelentős szerepet vállalt. Majd ugyanez a történelminek és kereszténynek
nevezett irányzat a cionizmus megjelenésével a zsidóság Izrael földjéhez való
jogát tagadta. Theodor Herzl, a politikai cionizmus atyja a zsidó állam
megszületését előkészítendő diplomáciai tárgyalásai kapcsán 1904-ben találkozott
a pápával, hogy támogatását kérje. Kérésére a pápa válasza a következő volt:
„Nem, nem támogathatjuk ezt a mozgalmat. [
] A zsidó vallás volt a miénk alapja,
azonban Krisztus tanítása lépett helyébe, és mi nem ismerhetjük el további
létezésének jogosságát.” A Vatikán csak 1993-ban, majdnem ötven évvel a zsidó
állam megszületése után vette fel Izraellel a kapcsolatot. Hozzáállásuk nagyon
mély történelmi és teológiai okokra vezethető vissza.
2006. 09. 15. (X/37)
