A qumráni tekercsek, a két Talmud, Flavius Josephus és az Újszövetség egységesen megerősíti, hogy a jeruzsálemi Templom pusztulása előtti évtizedekben Isten római megszállás alatt élő népének politikai, jogi és vallási vezetését áthatotta részint a rómaiakkal való kollaborálás, részint az ebből is fakadó korrupció, ennek következtében pedig a nemzet súlyos megosztottsága, az egyes irányzatok közötti, nem ritkán fegyveres összecsapásokban kisülő kölcsönös gyűlölködés, a közbiztonság súlyos leromlása, az egyszerű nép körében pedig a szellemi-erkölcsi zűrzavar és a félelem (lásd keretes írásainkat). „Miért pusztult el az első Templom? – teszi föl a kérdést a rabbinikus irodalom. – Mert bálványimádás volt közöttük. De miért pusztult el a második Templom, holott akkoriban nem volt bálványimádás? Mert ok nélküli gyűlölet volt a nép között.” Jézus maga is erre hivatkozik önnön kivégzése egyik okaként: „Még ennek az írásnak be kell teljesednie rajtam: Ok nélkül gyűlöltek engem.”
A nagy hatalommal járó főpapi hivatalt ekkoriban már másfél évszázada politikai alkukért és pénzért adták-vették; a római uralom elérkezésével pedig már csak olyan ember lehetett főpap, akiben a birodalom megbízott. A császári udvar kénye-kedve szerint váltotta le a főpapokat, a drágakövekkel díszített, szent főpapi ruhát a megszállók az Antonia-erődben tartották elzárva, és csak a nagy ünnepekre adták ki. A hivatalra esélyes, azaz erősen Róma-barát főpapi családok szinte teljesen elgörögösödtek, nem hittek a halottak feltámadásában (ehelyett Platónt követve vagy a reinkarnációt, vagy epikureus mintára a lélek elemekre bomlását vallották), és a hatalmukat biztosító mózesi öt könyv kivételével elutasították a Szentírás isteni eredetét. A főpapi Kathrosz-család nemrég feltárt jeruzsálemi otthonában a régészek bálványszobrokat is találtak. A qumráni tekercsek szerint a főpapság annyira korrupttá vált, hogy sorsuk a biztos elkárhozás: ők a „gúnyolódók”, „a verem fiai”, akik szövetséget kötöttek a halállal; a rabbinikus irodalom „az erőszak embereinek”, Josephus „durváknak és erőszakosoknak” nevezi őket. Jézus velük kapcsolatos súlyos ítéletei az Újszövetségben barátságosnak és engedékenynek tűnnek a többi kortárs véleményéhez képest.
A hatalom birtoklásában részt vevő másik párt-felekezet, a farizeusok ugyan csak hatezer fős volt összesen, de mivel a két és fél milliós társadalmat átszövő bírói rendszer java részét ők adták, elenyésző számuk ellenére rendeleteikkel az egész nép fölött uralkodni tudtak. A mózesi Törvény értelmében ugyanis tíz férfire már jutott egy bíró, ötvenre egy másodfokú bíró, százra egy harmadfokú, ezerre egy negyedfokú, és mindezek felett állt a Szanhedrin elnöke mint legfelsőbb bíró, aki a főpappal közösen döntött minden nagy kérdésben, ennek pedig halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozott minden alsóbbrendű bíró. Szintén valamennyi írott forrás megerősíti, hogy a bírói rendszert a Szanhedrin elnökétől fogva lefelé áthatotta a korrupció, ugyanakkor viszont a zsidóságot az isteni Törvény kötelezte a nekik való engedelmességre, ami rendkívül nehéz helyzetbe hozta etikailag a népet. A bírók kiközösítéssel büntették azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek – így az ilyen emberek teljesen ellehetetlenültek és elszigetelődtek mind a magánéletben, mint üzleti, mind vallási életükben: senki sem vette meg áruikat, nem vehettek részt a zsinagógai istentiszteleteken, baráti, rokoni kapcsolataik megszakadtak. Míg Júdea egészét uralta ez a megfélemlítés, addig a Jeruzsálemtől távoli, perifériális Galileában szakadozott a farizeusok e hálózata, így valamivel szabadabb légkör uralkodott, így aztán az összes szabadabb szellem oda menekült – együtt a valódi bűnözőkkel, lázadókkal és zűrös, fanatikus alakokkal.
Korrupció a Szanhedrinben
A Talmud az 1. századi júdeai közéletről
2012. 12. 21. (XVI/51)
