Albert Flórián a jó foci titkáról

A 74-szeres válogatott Albert búcsúmérkőzésén megszerzi csapata harmadik gólját
Fotó: MTI

1959. A magyar labdarúgás nagy éve. Magyarországot hozzák ki a világ
legjobbjának! Az egyre eredményesebb csatársornak nem sokkal később már ünnepelt
csillagává növi ki magát Albert. Október 11-én Belgrádban, élete harmadik
válogatott mérkőzésén Albert lövi a gólokat, méghozzá hármat.

November 8-án az NSZK válogatottja érkezik Magyarországra. A félidőben 1–0-ra
vezetünk, és nem sokkal a második 45 perc megkezdése után Albert kapja a labdát a
nyugatnémetek térfelének közepén. Valóságos díszkísérettel tör a kapu felé,
képtelenek elvenni tőle a labdát, egy védőt, kettőt, majd a harmadikat is kicselezi,
és kissé balra sodródva hét-nyolc méterről lő a hálóba. Mintha előre meg lett
volna koreografálva, talán egy pillanatnyit még a taps is késik, mert a szurkolók sem
hisznek a szemüknek. Csodacsatár született.

Albert elindul, hogy a császári trónra lépjen.

Albert Flórián

– 11 éves koromban, mikor Pestre jöttem, első utam a Kinizsi pályára vezetett.
Ahol Száger Misi bácsi tartott tehetségtoborzót a gyerekek számára. Ez 52-ben volt,
akkor kiválogattak, azóta vagyok a Ferencvárosnál. Ezt a játékot nem elég csak
szeretni, de adni is kell, nem is keveset, méghozzá alázattal. Már 13-14 éves
koromban perspektívában gondolkoztam, és céltudatosan készültem. Elterveztem, hogy
serdülő, aztán ifi válogatott akarok lenni, utánpótlás- és nagy válogatott,
közben olimpián, vb-n és Európa Bajnokságon szeretnék részt venni. Ha nincsenek
ilyen határozott célok, ha nem lát az ember maga előtt perspektívát – főleg a mai
kemény viszonyok között –, egy focista halálra van ítélve.

– Merrefelé van a baj mostanában, a pénz körül, a fiúk körül, az
edzők körül?

– 1974-ben vezették be a szerződéses viszonyt a klub és a játékos
között, és ez volt, ami elindította a magyar futballt lefelé. Most ha játszik, ha
nem játszik valaki, a szerződésben foglaltak szerint teljesítmény nélkül is
juttatásban részesül. Egy üzlet akkor üzlet, ha az adok és a kapok oldal
egyensúlyban van. Aztán a másik, hogy percenként össze-vissza szerződik mindenki.
Egy év alatt nem is lehet beilleszkedni egy új közösségbe, nem tudja elfogadtatni
magát a játékos a szurkolókkal sem. Akkor megvoltak minden csapatnak az egyéniségei,
akik elkötelezték magukat. Nem volt ritka, hogy valaki 10-12 évet egy csapatnál
játszott. Ez mutatja az igazi kötődést, mert akkor még nem volt szerződéspénz. Aki
ezt a játékot nem szereti, és épp ezért munkának tekinti, annak az első edzés
után le kellene adni a szerelést, és el kellene menni mást választani. Ha viszont a
teljesítmény olyan, akkor legyen nyugodt, senki nem fogja sajnálni a pénzt a
focistától. Mások voltak a lehetőségek, a feltételek régen. A pálya és a többi,
az adott most is. Csak a motiváció, az lett más. Ilyet, hogy 80-100-150 milliót
fizetni egy kezdő gyerekért? Hagyjuk.

– Meg tudná fogalmazni egy szóban, hogy mi a labdarúgás?

– Szórakoztató iparág. Aki vállalja a közönség előtti szereplést,
annak vállalnia kell a tapsot meg a füttyöt is. Nincs apelláta. A közönség
kegyetlen is, azt ki kell szolgálni. Régen a szurkolók fújták még az ifi 1-ben
játszó játékosok nevét is. Mert annyira szerették őket. Viszont mi is mindent
megtettünk, hogy a szeretetüket kiérdemeljük.

– Ma egy normális család nem tud kimenni, mert fejbe vágják. De már
odafelé.

– Erre most nem is szeretnék reagálni.

– Nem hasad meg a szíve?

– Több volt a játék, az öröm, a szépség és a gólok. Most már a
játék nem arról szól, amiről annak idején szólt, hanem arról, ki az erősebb.
Csakhogy nem a pályán, hanem a lelátón. Ezzel mindent elmondtam.

– Emlékszik arra a pillanatra, mikor megtudta, hogy Öné az Aranylabda?

– 67-ben volt, és hihetetlennek tűnt. Karácsonykor derül ki mindig a
szavazás végeredménye. Éppen szentestét ünnepeltünk nálam, mikor telefonált
Boskovics Jenő az MTI-től, hogy rám szavaztak. Abban az időben még dívott, hogy a
válogatott mérkőzések után mindkét csapat közösen bankettezik. Ezt akkor a
Gundelben tartottuk, és ott, ünnepélyes keretek között adták át. Itt van előttem
az egész, de nem tudom elmondani. Ha festő lennék, lefesteném, hogy volt, de szavakba
önteni ezt nem lehet. Meg aztán nem is akarom túllihegni.

– Miről szólt az elhíresült csípőre tett kéz?

– Hajtottam keményen, még ha időnként csípőre is tettem a kezem. Én
így pihentem ki a fáradtságomat. Más is pihent, legfeljebb nem tette közben csípőre
a kezét, és így nem tűnt fel az sem, ha éppen lemaradt a támadásról. Erről
szólt, nem többről.