– Ha egyetlenegy szóval kellene jellemezni, hogy a két évtizede tartó siker számodra mit jelent, mit mondanál?
– Nem is tudom. Harmónia, boldogság? Nagyon optimista ember vagyok, ugyanakkor realista is. Az én életemben talán a kreativitás az egyik kulcsszó. Ezt mindenre értem a főzéstől a házépítésig. Persze ahhoz, hogy az egész életem sikeres legyen, döntő, hogy a szakmámban sikeres legyek, és jól érezzem magam benne. Magyarországon, ha valaki a sikerről beszél, abszolút az anyagiakra gondol. Persze fontos – hogyne lenne fontos –, de az anyagi sikert önmagában én nem tartom sikernek. Az az ideális, hogy a munkád olyan anyagi feltételeket teremtsen számodra, hogy ott lakj, ahol akarsz, ott pihenj, ahol akarsz. Ha nem vagyok rabja se a pénznek, se a pénztelenségnek, se a munkának, és ha minden körülmények között meg tudom őrizni személyiségem szabadságát, akkor megtaláltam a boldogságot.
– Te egy rendkívül okos nő vagy?
– Nem érzek közvetlen összefüggést a sakksikereim és az észbeli kapacitásom között. Hogy én okosnak tartom-e magam? Soha nem gondolkoztam ezen. Nem tartom magam lángésznek. Az tény, hogy a sakk segít a gondolkodásban az élet minden területén. Tudom használni a kreativitásom fejlesztésében, a kitartásban, a nyerés és a vesztés feldolgozásában, a feszültség levezetésében, a tervkészítésben és a kombinatív készségem fejlesztésében. Ez egy komplex játék, ahol megvan a király, megvan a vezér, megvannak a parasztok, és mindnek külön funkciója van. Szinte külön játék a kezdés és a végjáték is.
– Az agyad ezek szerint úgy működik, mint egy számítógép?
– Az imént említett képességeimet leginkább tudat alatt használom. Ahogy a szüleim fiatal korban tanítottak minket, ahogy a világot megismertették velünk; s aztán ahogy már a saját tapasztalataim alapján, beutazva a világot, rengeteg embert megismertem, a győzelmeim és néha a bukásaim élményei – ezekből lettem én kiformálva. De hogy ezek az élmények és ingerek az életem során mikor vezetnek tudatosan vagy tudattalanul, ezt már nem tudom eldönteni. Az agyam működésének vagy a személyiségem lényegének az alapjait biztos, hogy a családban kaptam. A kemény munka, a sikeres élet iránti hatalmas belső vágy, az emberek elfogadása, ezt is nagyrészt mind otthonról kaptam. Mi ráadásul sokkal több időt töltöttünk együtt a szüleinkkel meg a testvéreimmel is, mint bármely másik gyerek, mivel mindhárman magántanulók voltunk, és nem jártunk iskolába.
– Játszottál olyan bajnokkal, aki nagyszerűen sakkozott, sőt talán meg is vert téged, és közben azt érezted, hogy az illető buta?
– Azért arra, aki már ilyen szinten műveli a sakkot, mint akikkel én játszom, arra nem tudnám azt mondani, hogy buta. Azt tudnám mondani, hogy sokszor találkoztam olyan világsztárokkal, akik az önzésük, nagyképűségük folytán egy olyan álomvilágban élnek, ami kifejezetten taszító. És isten ments, hogy bármelyik gyerekem ilyen legyen. Tudniillik a sakk egyéni sport, ott nincs csapatjáték, így az egó, az önzés hatalmassá dagadhat.
– Öt-hat éves korodtól gyakran nyertél húsz-negyven éves férfi bajnokok ellen. Az ilyen vereség – mikor felnőtt létükre egy copfos kislánytól kapnak ki egy világranglistán – nem kínos a számukra?
– Ez mindig nagy gondot okozott az ellenfeleimnek. Nem tudtak hova tenni, főleg mikor egész pici voltam. Valóban, hogy néz az ki, hogy egy tízéves kislány ripityára ver egy felnőtt embert? De ennek én ittam meg a levét, mivel sokkal többet kellett teljesítenem és hangosabb sikereket elérnem ahhoz, hogy ugyanúgy elismerjenek, mint egy férfi sakkozót. Talán most tartok ott, hogy nem úgy néznek rám, hogy mivel nő vagyok, ciki, ha ők vesztenek, hanem úgy, mint egy férfi játékosra. Felnőttek vettek körül mindig. Ezért aztán tinédzserkoromra érettebb is voltam, mint a korosztályom. Emlékszem, kiskoromban még rá is tettem egy lapáttal, ha olyan felnőttet vertem meg, aki nem volt szimpatikus, vagy gonosz volt velem. Nagyon régen egy remek játékos leült velem játszani, és elkezdett poénkodni, hogy röhej, hogy egy kislánnyal játszok; legközelebb majd kutyával kell játszanom? Akármennyire is poén, és mindenki röhögött rajta, valahol azért mégis siralmas. Na, nekem se kellett több, olyan csúfosan megvertem, hogy azóta is ott ül és csodálkozik.
– Ezek az élmények nem tették határozottabbá, keményebbé, férfiasabbá a karakteredet?
– De igen. Sokkal keményebb és határozottabb vagyok a kortársaimnál, bár ez talán a sakk miatt van. Már tizenhat évesen is eléggé kimért voltam, versenyek után nem jártam el vacsorázgatni, főleg nem bulizgatni. Tisztes távolságot tartva, abszolút munkaviszonyszerű körülményeket teremtve alakítottam ki az életemet.
– Ez a keménység a férjeddel való kapcsolatodban nem okozott problémát?
– Egyáltalán nem, mindketten elég határozottak vagyunk, ezekben az években talán neki jobban kell alkalmazkodnia hozzám, mint nekem őhozzá. Amíg én itthon sakkozom, addig ő rendesen dolgozik, de ha külföldön vagyok, ő mindig jön velem, így akkor nem tud itthon dolgozni.
– Attól, hogy tizenéves korodban zseniként és csodagyerekként tartottak számon, nem bicsaklott meg a személyiséged?
– A szüleim otthon olyan stabil és egészséges hátteret teremtettek nekünk, hogy bármilyen siker után is, amikor hazajöttem, azonnal leállítottak, hogy oké, ez nagyon szép, de holnaptól ugyanúgy folytatódik a hétköznapi élet. Nem szálltunk el magunktól. Az, hogy minden siker vagy esetleg kudarc után a családhoz megy vissza az ember, nagyon gyógyító és kijózanító hatású. Nyitott és közvetlen személlyé váltam, de kevés igazi barátom van. Mikor az ember a csúcson van, tele van barátoknak mondott személyekkel, akik abban a pillanatban otthagynak, ha a második helyre szorulsz. Ezeket azonnal felismerem, és azonnal elkerülöm. Ma is tudatosan választom a barátaimat. Nagyon sok, látszatra szimpatikus sztár van a sport és a művészet területén is, de ha valami azt mondja bennem, hogy veszélyes lenne rám nézve, ha sok időt töltenék vele, akkor nem engedem közel magamhoz.
– Az elmúlt évtizedekben a magyar sajtó sokat foglalkozott édesapáddal, illetve az ő nevelési módszerével. Pontosabban cikizték őt
...
– Még pontosabban hol elmegyógyintézetbe, hol börtönbe akarták hurcolni, mert nem volt hajlandó iskolába járatni minket. Magántanulóként tanultunk apám és anyám módszerei szerint, hiszen ők pedagógusok. Mindig kiválóan vizsgáztunk. Már a világ számos iskolájában tanítottak a módszereik szerint, a két nővérem már nemzetközi hírű sakkozó volt, amikor apámékkal még mindig packázott a magyar hatóság. Pedig mindhárman négy-öt nyelven beszélünk, a sakk mellett kiválóan pingpongozunk, több diplománk van, és feleségként is megálljuk a helyünket. Most döntsd el, mi vagyunk szakbarbárok!? Nekünk volt boldogtalan, elnyomott gyermekkorunk? Csak kívánni tudok mindenkinek olyan gyermekkort, mint amilyen nekünk volt.
– Ha édesapádék úgy döntöttek volna, hogy matematikust vagy orvost nevelnek belőletek, akkor most azt a szakmát is ugyanilyen szinten művelnétek, mint a sakkot?
– Igen, minden valószínűség szerint. Az egészen biztos, hogy a komputer területén még sikeresebbek lettünk volna, mint most a sakk területén. Akkor a komputer még gyerekcipőben járt, sokkal nagyobb és bombasztikusabb dolgokat lehetett volna feltalálni mára. Ne érts félre, híres vagyok, és benne vagyok a világ elitjében, de egy űrhajóprogram, vagy egy rák elleni gyógyszer feltalálása, vagy egy majdnem emberi robotgép kitalálása, működtetése nagyobb dobás, nagyobb izgalom. Az emberiségnek többet adott volna.
– Amiről beszélsz, abszolút realitás? Képes lettél volna rá?
– A szüleim szerint igen.
– A számítógép nem a fiúk agyához való inkább?
– Semmi különbség nincs egy női és egy férfiagy között. A két ember között van a különbség, nem pedig a két agy között. Persze, egy nő másképp gondolkozik, mint egy férfi, valószínűleg másképp is van teremtve, de ez nem azt jelenti, hogy rosszabbul, gyengébben teljesítene, mint egy férfi. Mindennek van legalább két jó megoldása, hogy milyen módon jutsz el odáig, az már részletkérdés.
– Mi az, ami a sakkon kívül felüdít, feltölt, szórakoztat?
– Leginkább a természet. Ma már nem sportolok aktívan, de nagyon szeretek a párommal sétálni. A főzés is kikapcsol, és a számítógépet is élvezem.
– A sakk területén van, amit még nem értél el?
– Persze. Nem vagyok világranglista-első.
– De hát nem az vagy?
– De igen, a női világranglistán több mint tizenkét éve. De nem a férfiaknál.
– Valóban az a célod, hogy a férfiak között is az első légy?
– Hát, ha nagyon őszinte vagyok, azt kell mondjam, ma már nem ez a legfőbb célom. Túl sok mindent kellene feláldoznom, és úgy érzem, hogy az már nem érné meg. Igazából a boldogsághoz nekem már nem ez hiányzik. Mindent elértem, amit egy nő a sakkban elérhet a világon.
– Akkor?
– Most az lenne jó, ha lenne pár gyerekem, hogy jól tudjam őket nevelni, hogy ők is sikeresek legyenek, és maradjanak önmaguk.
– A sakkelitben miért van sokkal kevesebb nő, mint férfi?
– A sakkot világszínvonalon eleve nagyon kevés nő játssza. Persze ez nem azt jelenti, hogy ez nem változhat meg a jövőben. Ha megnézzük a testvéreimet – Zsófit vagy Zsuzsit –, róluk is azt gondolják sokan, azért nem játszanak már, mert gyerekük van, de ez nem igaz. Ők a férjhezmenetelük előtt is kevesebbet játszottak, kevésbé foglalkoztak a sakkal, csak ez nem volt annyira feltűnő. Sok nő abban a tévhitben él, hogy a gyerek visszavonhatatlanul megszakítja a karrierjét, de ez nem így van. Minden az akaraton múlik. Még sokéves kihagyással is ugyanúgy lehet érvényesülni a gyerekszülés után, mint előtte. De mondom, óriási akaraterő kell hozzá. Sok mindent meg tudunk csinálni, amit nem is gondolnánk. Azt tapasztalom – és ezt a tudósok is alátámasztják –, hogy a kapacitásaink maximum hét-tíz százalékát használjuk ki. A másik kilencven parlagon hever. Az én életemben a következő évek a gyerekeimé lesznek, elsőbbséget élveznek majd, de nem kizárólagos elsőbbséget.
– Őket is sakkozóknak neveled?
– Nem tudom.
– Azt a tudatosságot, ahogyan a szüleid téged és a testvéreidet zseninek neveltek, alkalmazod majd a saját gyerekeidre is?
– Biztos nagyon sok mindent átmentek. De mivel a férjemmel együtt fogom nevelni őket, és mivel ő is hoz otthonról egy csomó dolgot a nevelés területén, ezeket ötvöznünk kell. De hogy korán kell kezdeni a tanítást, tudatosan egy szakma felé terelni, sportot, nyelveket tanítani, és mindezt nem az itthoni iskolákban honos módszerek szerint, az biztos.
– A családod egyik része New Yorkban él, másik része Jeruzsálemben, ti pedig Budapesten.
– Hogy hol lenne a legjobb? Izraelben, Amerikában vagy itt – nem tudom. Lehet, hogy Új-Zélandon. Mivel nagyon összetartó család vagyunk, a boldogságunk így csak kilencven százalékos.
(Az édesapával, Polgár Lászlóval készített interjút egy későbbi számban közöljük.)
2002. 07. 26. (VI/30)
