Háború az értelem ellen

Seres László. Túl a választóvízen

– A közelmúltban hosszasan vitatkoztam egy vezető napilap kormánypártokért felelős munkatársával arról, hogy vajon van-e az újságírónak küldetése, célja, azon túl, hogy pénzt keres és eltartja családját. Szerinted?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Szerintem a sajtónak nem küldetése van, hanem feladata. A sajtó egy ellenőrző hatóság – amely persze téved, ha önmagát hatalmi ágnak tartja –, a hatalom kontrollját kell, hogy jelentse, sőt az ellenzékét és a civil szféráét is. Hogy van-e az újságírónak küldetése? Küldetése kevés embernek van. Egy rádiós hírszerkesztőnél nem jó, ha úgy érzi, missziót teljesít. Ha publicista, mint én, fontos, hogy legyen álláspontja a dolgokról, és el tudja helyezni
összefüggésében ezeket a dolgokat, mert az olvasó őrá figyel. Magyarországon nagyon sok a zavaros cikk, az "egyrészt-másrészt" típusú írás. Ez a publicisztika halála. Másrészt felelőtlenség is, mert ezek a szerzők kételyek között hagyják az olvasót, hiszen nem mondják meg nyíltan, mit is gondolnak a dolgokról. Rólam sok mindent lehet mondani, de remélem azt nem, hogy nem vállalom fel a véleményemet.

– A könyved előszavában írtad, hogy szerepzavarnak éled meg, amikor egyszerre szeretnéd alakítani és leírni a valóságot. Ezt a dilemmát hogyan oldod fel?

– Igyekszem saját rációm és józan belátásom szerint írni. Amerikában ez egyébként egy elfogadott m?faj. Az egyik példaképem, Charles Krauthammer, a külpolitikai újságírás egyik zsenije, rendszeresen ír olyan cikkeket, amiben naponta tanácsolja Bushnak, hogy pontosan mit kell lépnie. Ez egy szimpatikus dolog, mert világosak a játékszabályok. Megírja, és a látszólagos tanácsadás mögött ott van az ő értékrendje, a
kompromisszumra való képtelensége – amit én egyébként értéknek tartok. Persze Magyarországon nem jó, ha valaki így, ilyen nyíltan tanácsot ad a hatalomnak, hiszen más a nyilvánosság-kultúránk. Főleg azért, mert nagyon sok újságíró és publicista úgy teljesít "küldetést", hogy nem teszi nyilvánvalóvá azt. Magyarán: pártkötődésűek. A jobboldalon – mondjuk finoman – nagyon sok példát tudnék hozni, de az úgynevezett "ballib-táborban" is sok olyan publicista található, aki úgy gondolkodik, hogy minden, amit a Fidesz tesz, csak rossz lehet, amit viszont a "mi oldalunk", az MSZP, vagy az SZDSZ csinál, az itt-ott bírálandó, de
összességében rendben van. Az ilyen újságírók nem a saját belső értékrendjükhöz viszonyítva kérnek számon bármit, hanem azt a politikai oldalt védik, amelyhez kötődnek. Ez tragikus számomra.

– A könyvedben azt is írtad, vagy talán mondtad valahol, hogy magányosnak érzed magadat, mint újságíró, mint publicista. Miért? Hiszen Magyarország piacvezető, referencia lapjánál dolgozhatsz.

– A magányt úgy értettem, hogy nagyon kevés emberben érzem azt a pro-kapitalista indulatot, ami saját magamban megvan. Szeptember 11-e az én életemben is egy választóvíz, sorsfordító esemény volt. Rájöttem, hogy a támadás a személyem ellen is zajlott, mert olyan alapvető értékek ellen irányult, amelyekben hiszek: a siker, a szabad kereskedelem, Amerika szeretete, a globalizáció. Szerintem ezek nagyon fontos fejleményei voltak az utóbbi éveknek, évtizedeknek, Magyarországon viszont senki nem áll ki nyilvánosan ezek védelmében.

Sajnálom, hogy a kádárista reflexek sok tekintetben továbbélnek, még a jobboldalon is működnek, csak éppen más ideológiai háttérrel. A Fidesz-kormány alatt a közszolgálati – vagy pontosabban a Fidesz-szolgálati – média legalább
annyira szervilis volt Orbánékkal, mint a Horn- vagy az MDF-kormányok akkori médiája. Ma inkább egy másik jelenségnek lehetünk szemtanúi: a bulvár és a komoly média sajnos egyre több ponton kezd találkozni. A kereskedelmi televíziók hírműsorában gyakorlatilag már nincs külpolitika. Kérdeztem egy hírszerkesztőként dolgozó ismerősömet, miért nem tudom meg a híradójukból, hogy mi történt a világban. Azt mondja, azért, mert nincs rá társadalmi igény. Ezek szerint – kérdeztem – Mari néni diktálja, hogy mi az, amit a hírekben kapunk? A komoly nyomtatott sajtóba is beszüremlik a bulvár.

– Ezért lett a könyv alcíme, hogy Támadás az értelem ellen?

– Az alcím egyrészt azért lett ez, mert született egy ilyen írás a terrorizmus és a Közel-Kelet témakörében. Másrészt pedig ez a kérdés élet-halál harc számomra. Nem egyszerűen eszmék csapnak össze, hanem van egy jól körülhatárolható társaság a harmadik világban, az iszlám fundamentalisták, akik tényleg hadat üzentek a nyugati civilizációnak, és ennek eredményét hetente látjuk. Nem szeptember 11-e, és nem Marokkó volt az utolsó Amerika- és Izrael-ellenes merénylet, sajnos.

– A támadás az értelem ellen csak az iszlám fundamentalizmusról szól?

– Nem látom Magyarországon azt az értelmiséget, amelyik nem relativizáló cikkeket közöl, mondjuk az antiterrorista harcban, és nem hajtogatja cinikusan azt: lám, lám mégse voltak vegyi fegyverei Iraknak, tehát nem volt igaz az egész, amiből Amerika kiindult. Azt a hangulatot tapasztalom, hogy végén úgy tűnhet: az egész háború fölösleges volt és nem lett volna olyan nagy baj az sem, ha Szaddám marad.

Örülnék, ha azt látnám, hogy ebben az országban is vannak olyan emberek, akik pontosan tudják, mi a különbség a semlegesség és az objektivitás között, mivel ez két teljesen különálló dolog. Amikor tavaly Afganisztánban bombáztak a szövetségesek, a brit alsóházban nagy vita alakult ki arról, hogy a BBC esti adásában ugyanannyi megszólalási lehetőséget kaptak a tálibok, mint az északi szövetség harcosai. Szerencsére felállt az egyik Tory-képviselő és azt mondta, hogy a II. világháború idején sem érvényesítettük azt a normát, hogy Goebbels ugyanannyi időben szólalhat meg, mint Churchill. Sajnos ma Magyarországon még többnyire ott tartunk, hogy az újságíró kipipálja, ha megkérdezte az egyik felet és a másikat is, a tények mögé pedig inkább nem is próbál meg belesni.