hetilap

Száva Zsolt: Kérem, hogy bocsássanak meg Fotó: Somorjai L.

Aztán hajnalban, mikor hazajött, mondom neki: te Zsolt, én lemegyek ebbe a gyülekezetbe a három gyerekkel, lehet, hogy meg is térek. Mondja: menjél babám, jó hely az. Mikor aztán láttam furcsa dolgokat, megijedtem, hogy mi ez, mi van, de csak kimentem az imára. Akkor még föl sem fogtam, mi történt velem, csak később.

– Na de mit éreztél, vagy mire gondoltál?

– Csak arra, hogy ez biztosan meg fogja javítani az életünket, a kapcsolatunkat. És így is lett.

– Hirtelen megváltozott valami?

– Mindig szomorú voltam amiatt, ahogy Zsolt élt: kimaradt, éjszakázott, verekedett. Nem tudtam rámosolyogni, mikor hazajött, sem kedvesen szólni hozzá. De innentől fogva már nem húztam a szám szélit, nem kiabáltam. Mosolyogva fogadtam, akármit is csinált éjjel, türelemmel vártam őtet. És imádkoztam is, hogy térjen meg. 

Zsolt: Az egyik délelőtt, amikor vége volt az ATV-ben a műsornak, rám jött valami nagyon nagy zokogás. Tudod, Péterkém, mi nem vagyunk egyáltalán sírósak, felnőtt emberként talán ekkor sírtam először. Ha kellett, nekimentem bárkinek, még a hétfej? sárkánynak is. A Viola annyira megijedt, hogy hívta a leánytestvérét, hogy most mit csináljon velem. Nem tudtam leállítani magamat.

– Miért sírtál?

– Belegondoltam, tudod, az egész életembe, lepörgött előttem hirtelen minden rossz és mocsok, amit csináltam, hogy hány embernek ártottam. Most éreztem először, hogy nem kóser, ahogyan élek, hogy bűnösen viszem az életemet. Eddig én nem is vettem észre, hogy ez annyira nagy bűn lenne, csak most a prédikáció után. Szóval hogy élhetnék én másképp is. Ez tartott vagy húsz percig, közben szóltam az Istenhez, nem is szóltam, hanem szinte ordítottam: Isten, ha te tényleg létezel, adjál valami jelet, mutatkozz be, hogy tényleg itt vagy! Ezután a szívem úgy
könnyebb lett. A feleségem meg mindig mondta, gyere már el te is egyszer személyesen a gyülekezetbe. Én már magamban többször rá is álltam, de nekem mindig közbejött akkorra valami program. Egyik szerdán csak lementünk. Aznap adta az Úr az első ajándékát nekem: este hazafelé menet eldobtam fél doboz cigarettámat. Pedig akkortájt már egy dobozzal szívtam. Azóta nem is kívánom, pedig akkor még meg se voltam térve. Jött a vasárnap, a május tizenhetedike. Már elsőre természetes volt minden, ami ott történik, hogy betöltekeznek, meg elesnek ott az emberek. Előttem ült egy kopasz, nagydarab ember, olyan mifajtánk- féle, olyan biztonsági lehetett. Mikor megérintette őt az Úr, drága Péterkém, mindig padlót fogott. Én is vártam, hogy ugyanebben az állapotban legyek. A végén kimentem, és azt mondtam Istennek, én is az ő útján akarok járni. Két hónapra rá megtért a Laci bátyám is, aztán jöttek a többiek sorba, feleségestől, gyerekestől. A másfél év alatt körülbelül kétszáz ember tért meg, ha tágasan vesszük a családot meg a baráti körünket. Ez nem is volt olyan nehéz nekünk, mert azt hozzá kell tenni, hogy nincs olyan város vagy falu az országban, ahol barát vagy rokon ne legyen. Aztán mikor én megtértem, azt tudni kell, hogy tűzlángként terjedt az egész, még éjjel is jöttek a telefonok. 

– Mik voltak az első reakciók?

– Mindenkinek az volt a dilemmája, hogy akkor mi lesz most? Hogy fogunk tudni így tovább dolgozni, mert hogy akkor ezután Isten biztos lesújt ránk, ha bűnös úton járunk – mondták. Azt is kérdezték: Zsolt, akkor mostantól semmi védelmi dolog, semmi éjszaka, fenyítés, verekedés? Ha teszem azt, idejön egy ember, és elkezd velem problémázni, akkor most már nem adhatok neki két balegyenest? Főleg a Robi bátyám agyalt ezen – azóta persze már ő is megtért –, hogy odalesz a kenyerünk. 

– Mit válaszoltál ezekre a kérdésekre?

– Én nagyon a sötétségben éltem, de az Úr egyre több világosságot adott, és hála a jó Istennek, ma már nem úgy élünk, mint régen. Mióta Isten bennem lakik, a lelkivilágom nem engedi, hogy a régit folytassam. Nahát csak azt tudtam válaszolni, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de Isten majd elrendezi, mert ő nagyon nagy, és én őbenne bízok. 

Viola: A családban meg az ismeretségi körben akkor vettek minket igazán komolyan, és akkor kezdtek megtérni sokan, amikor látták, hogy a Zsolt éjjel otthon van, nem csajozik, eltűnt az agresszivitása.

Zsolt: Sok barátom meg azt mondta, hogy jól van Zsolt, ez csak egy időleges valami nálad, majd megnézlek én téged, testvérem, két hónap múlva.

– Erre te mit válaszoltál?

– Azt, hogy ez nem időleges, drága barátom, hiszem, hogy ez egy életre szóló hívás, és én életem végéig Isten mellett leszek. Volt egy igen jó barátom, aki azt mondta, bolond vagy te, Zsolt, ez egészen biztos. Azt mondtam neki, igen, Isten bolondja vagyok. 

– A Sárgalábú hogy tért meg? Ő akkor már két éve börtönben volt.

– Csak előzetesben, drága Péterkém. Hírek ott is jöttek-mentek, telefon, látogatás, hát megtudta. És képzeld el, örült neki. De ő is azt a kérdést dobta föl, hogy öcsém, hogyan lesz akkor tovább, mi lesz a munkákkal? Mobiltelefonon keresztül tudtam sokat beszélni neki. 

– Miről beszéltél neki?

– Mondtam, ide figyelj, Lajcsi, tudod, mi a megtérés lényege? Az, hogy élő kapcsolatod legyen Istennel. A magad módján lehet, hogy hiszel te valahogyan, de nézd meg, mi van veled, ülsz, a házaséleted olyan amilyen, soroljam? Akkor azt kérdezi tőlem, miért, hogyan kell hinni? Mondtam, ha megtérsz, bátyám, a Szentlélek beköltözik a testedbe. Ő egy mindenható és mindentudó személy, és így már érzed majd az Úr Jézus Krisztus jelenlétét, így már át tudod őt ölelni, és tudod magasztalni. Tudsz majd parancsolni a bitang démonoknak is, hogy menjenek ki belőled. És, mondom, boldog leszel Lajcsikám, ha te is akarod. 

– És akarta a Lajcsi?

– Akarta, drága Péterkém, akarta. Így telefonon keresztül elmondta velem a befogadó imát. Küldtem neki a kazettákat, a könyveket, és sokszor imádkoztunk együtt telefonon keresztül. Ezek ilyen mobil imák voltak.

Viola: Azt is mondjad, Zsolti, hogy olyan is volt többször, hogy istentiszteleten bekapcsoltad a telefont, amikor leginkább olyan volt a beszéd, ami a Lajcsira illik, és akkor ő a cellában hallgatta a prédikációt.

– Hogy jött ki a Sárgalábú?

– Az idén októberben kinn voltam Jeruzsálemben egy hétre. A Falnál imádkozok, és csörgetem a Sárgalábút: Szia, drága bátyám, itt vagyok kint Izraelben. Itt állok a Falnál, és érted is imádkozok, hogy Isten segítsen valahogy haza, legyél csak nagyon nyugodt, segítek neked. Azt mondja, nyugodt vagyok, testvér, de a helyzet nem úgy áll, hogy éppen kiengednének. Ez csütörtökön délelőtt történt Jeruzsálemben. Pár nap múlva repülünk haza Budapestre, hát a reptéren kit látok a váróban, a Sárgalábút. Akkorát kiáltottam örömömben, amekkorát csak tudtam. És tudod, mikor volt, amikor kiengedték őt, Péterkém? Csütörtök délután.

– Ti azért sok embert bántottatok az elmúlt években. Velük most mi lesz?

– Hát…, szeretnék bocsánatot kérni magam és az egész családom nevében azoktól, akiket, hogy is fejezzem ki, akik hátrányokat szenvedtek anyagilag vagy emberileg, vagy hát egészségileg. Szóval kérem, hogy bocsássanak meg.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek