Idén nyáron a Napvilág Kiadó Kft. gondozásában megjelent Új ifjúság című
tanulmánykötetben Somlai Péter akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár
munkatársaival azoknak a fiataloknak a csoportját vizsgálta, akik elmúltak már
húsz vagy akár harminc évesek is, már nem gyerekek, de nem is felnőttek. Ők
alkotják – megfogalmazásában – az „új ifjúságot”, azt a nemzedéket, amely
húzódozva és bizonytalanul hagyja el a kamaszkort. A tanulmány írói szerint a
mai fiatalok nagy része ilyen.
Az ifjúságkutatók egyenesen korszakváltásról beszélnek, melyben az egykori
klasszikus gyermekkor–serdülőkor–felnőttkor–időskor életszakaszmodellt újra kell
értelmezni, ugyanis a modern korra jellemző életforma új életstílusokat és
szociális szerepeket produkál. A serdülőkor és a felnőttkor közé beékelődött
időszakot a tudományos életben posztadoleszcencia néven ismerik (azaz
utóserdülőkor – poszt: után, adoleszcencia: serdülőkor).
Szociológusok szerint a korhatárok kitolódásának hátterében az elmúlt
évtizedekben bekövetkező társadalmi modernizáció, a hatékony piacgazdaság és az
ezzel együtt járó életszínvonal-növekedés és az iskolázottság felértékelődése
áll. A hosszabb tanulási idő és az egyre kitolódó munkavállalás miatt kialakult
egy olyan életszakasz, amit a felnőtt státusz jogainak és kötelességeinek
késleltetett felvállalása jellemez. Dr. Túri Zoltán klinikai szakpszichológus
szerint az elhúzódó serdülőkor problémája különösen az értelmiségi pályára
készülőket sújtja: „Ha nagykorúságát elérve valaki anyagilag önálló akar lenni,
legtöbbször életszínvonalának akkora zuhanását kellene elszenvednie, ami alig
elviselhető. Az egzisztenciálisan beérett szakember – belgyógyász, ügyvéd stb. –
a negyvenes éveit taposva furcsa ellentmondásban él: egyrészt felelős szakember,
másrészt még mindig otthonról támogatják, ha valami jelentősebb kiadása,
beruházása van. Felnőtt és gyerek egyszerre.”
Az amerikai felnőtteket vizsgálva Diane West írónő a kortársait hibáztatja
azért, hogy képtelenek megfelelő szerepmodelleket állítani a fiatalok elé. A
Newsweek című magazinban megjelent interjúban West úgy nyilatkozik, hogy az
Egyesült Államokban a második világháborút követő béke és prosperitás volt az az
időszak, amikor a felnőttek elkezdték „majmolni” a tinédzsereket. A mai
felnőttek elveszítették magabiztosságukat, és lemondtak szülői felelősségükről,
gyakran ruházzák másokra a gyermekgondozással és -neveléssel járó feladatokat,
továbbá elvárják, hogy egy szülő, társ, testvér, rokon, nagyszülő átvállalja a
döntéssel járó terheket.
Ha lélektani szempontból keressük a Pán Péter szindróma kiváltó okait, akkor a
kamaszkorba kell visszamennünk, ahonnan az „örök kamaszként” is emlegetett
kortársaink nem hajlandók kilépni. Dr. Hajduska Marianna pszichiáter,
pszichoterapeuta vizsgálódásában a Pán Péter típusú emberek általában olyan
férfiak és nők, akik még érett felnőttkorukban sem váltak le a szüleikről. Ennek
hátterében állhat az önbizalomhiány, félelem az önállóságtól, a harctól, a
kortársak kritikus megjegyzéseitől. De a pszichiáter szerint leggyakrabban a túl
szoros vagy túl zárt családok a felelősek. A European Quality of Life Survey
adatai szerint a volt szocialista országokban a fiatalok nagy hányada él együtt
a szüleivel, sőt a fiatalok partnereikkel, házastársaikkal és gyermekeikkel
együtt maradnak továbbra is a szülői házban.
Sok szülő gyermeke felnőtté válásakor úgy érzi, nincs többé célja az életének.
Két fő irányvonal figyelhető meg, amikor a „fészek üresen marad”. Dr. Pusztai
Éva tanulásmódszertani tréner szerint némely szülőre – az esetek többségében az
apákra – jellemző lehet ilyenkor az erőszakosság. Úgy gondolják, hogy a gyermek
anyagi támogatása, a taníttatásával, étkeztetésével, ruházkodásával járó terhek
viselése feljogosítja őket arra, hogy fiaikat vagy lányaikat tulajdonuknak
tekintsék. Pusztai szerint az ilyen szülő gyakran annyira erőszakos, hogy a
gyerek csak a két véglet közül választhat: vagy teljesen szakít a szülővel és
elhagyja, vagy előbb-utóbb átveszi annak agresszivitását. Az anyák igyekeznek
visszacsalogatni gyermeküket, néha még testi tüneteket is színlelnek, hogy
bűntudatot ébresszenek a már külön élő gyermekben. Verena Kant svájci
pszichote-rapeuta Engedd el őket, és találj magadra: Leválás gyermekeinkről című
könyvében a szülőktől elköltöző, leváló gyerekek miatti szomorúságot gyászhoz
hasonlítja. Hangsúlyozza, hogy a családi ház kiürülését egy új életszakasz
kezdetének kell felfogni.
Az egyre jobban elhúzódó pubertáskort vizsgálva nem szabad figyelmen kívül
hagyni a média- és reklámipar célirányos infantilizáló hatását. Az iskolapadból
kikerülő, élmény- és bulikul-túrán felnevelkedett ifjúság magatartását és
életstílusát több pszichológus jelenorientáltsággal jellemzi. Az ilyen
fiatalokból hiányzik a megállapodásra és biztonságra törekvés. Ez a tendencia
azonban nem kedvez sem a tartós párkapcsolatok kialakulásának, sem a szülői
szerepvállalásnak. Egy fiatal egyedülálló nők párkapcsolati esélyét vizsgáló
kutatás szerint a fiatalok nehezebben szánják rá magukat a házasságkötésre, mint
néhány évvel ezelőtt. Szembetűnő, hogy – noha a harmincas férfiak közül kétszer
annyian halasztják a házasságkötést, mint a korosztályba tartozó nők közül –
mégis mind a harmincas nők, mind a harmincas férfiak negyede jelenleg
egyedülálló.
Kiss Viktor politológus találóan hu-nédzsereknek, azaz huszonéves tinédzsereknek
nevezi az „öreg kamaszokat”, és az Egyenlítő című folyóiratban megjelent
tanulmányában a következőképpen összegzi benyomásait: „Fo-gyasztanak, de lenézik
a »fogyasztói társadalom melléktermékeit«. Hitelkártyára vásárolnak, és fittyet
hánynak a »protestáns etikára«, szüleik megtakarításra és biztonságra alapozott
életfelfogására. »Valahogy csak lesz«, mondják, és könnyelműen aláírják a
személyi hitelt (...). Extrémek, hedonisták, de nem önpusztítóak és vadak.
Felnőttnek gyerekesek, gyereknek felnőttek.”
2007. 10. 04. (XI/40)
