Moore mintegy tizenhat éve képviseli az UNICEF-et. A nemes megbízatást Audrey
Hepburn színésznő felkérésére vállalta el, miután 1983-ban, indiai forgatása
idején sokkolta a körülötte megtapasztalt szegénység. 2003 óta Sir Roger a világ
minden táján a Gyermekalap munkáját propagálja, illetve a „szent ügyhöz” toboroz
mecénásokat a föld minden táján. Tavaly kétszer is megfordult hazánkban, az első
UNICEF-bál díszvendége is volt. Születésnapja előtt három nappal megkapta a
2350. sorszámú csillagot a Hírességek sétányán, mégpedig a 7007-es házszám előtt
– utalva a 007-es filmekre. Az utóbbi években végzett humanitárius tevékenységét
elsősorban James Bondnak köszönheti, árulta el egy interjúban, hiszen akkori
sikerei alapozták meg népszerűségét, amit hasznosan forgat be – a ma már egyre
felkapottabb – jószolgálati nagykövetek doyenjeként. Bár még szívesen alakította
volna továbbra is a facér titkosügynököt, mégis szükséges volt a kiszállás a
Bond-szériából, mivel „a lányok egyre fiatalabbak lettek, én meg egyre öregebb”
– ismeri el az „ex double-o-seven”.
Természetesen a siker neki sem jött egy csapásra. Londoni rendőr papa és
háztartásbeli mama szerelmének eredménye lett a szőke, kék szemű Roger. Ötévesen
a kétszeres tüdőgyulladást épphogy csak túlélte. Hatodik érzéke azt sugallta,
festőművészként fogja leélni életét. Az iskolából már tizenöt évesen lelépett,
majd portás, grafikus, trükkfilmrajzoló, fogpaszták és kötött pulóverek modellje
lett. Az utóbbi révén megkapta a „Nagy Gombolyag” megtisztelő címet kollégáitól.
De meg kell hagyni, hajbalzsamreklámban is megállta volna a helyét a szőke
liliomfi. A brit hadseregben is szolgált hírszerzőként a második világháború
végén, ahonnan kapitányként távozott. A Királyi Katonai Testület keretén belül
Nyugat-Németországban több bevetést ő irányított.
A londoni Királyi Színművészeti Akadémia (RADA) színész szakán szerzett
diplomát. 1953-ban a siker reményében repült Hollywoodba, de mivel az amerikaiak
nem estek hanyatt brit akcentusától, hazatért hát Angliába, ahol tévésorozatokat
forgatott (nálunk is ismert az Ivanhoe Walter Scott-adaptáció). Karrierje
kezdetén kleptomán hajlamát törölközők elemelésében élte ki. Amelyik hotelben
megfordult, magával vitt „emlékbe” egy-egy címeres frottírt. Amikor tolvajként
hozták le a brit újságok címlapjain, felhagyott a tradícióval.
A negyvenes éveire beérő színész immáron teljes idejű színészként kereste meg
a mindennapit. Ekkor került elő de facto a stukker is: nálunk még a legutolsó
tanyákról is összeverődtek a gyerekek a legközelebbi falu iskolájába, hogy
megnézhessék a pre-James Bond, Simon Templar hatvanas évekbeli akcióit az Angyal
című sorozatban. A szériát száztizennyolc részen át, közel száz országban nézők
milliói kísérték feszült figyelemmel. A szerepet teljes mértékben Moore
személyiségére szabták: kifinomult, intelligens úriember, de olykor vidám,
dörzsölt, kitartó ügyességgel felruházott, afféle modern Robin Hood.
A színész természetesen tisztában volt azzal, hogy a siker nem tart örökké, így
filmes gázsiját befektette: textilgyár-tulajdonos lett, saját parfümöt dobott
piacra, egy filmprodukciós cég társtulajdonosa lett. A hetvenes években a Minden
lében két kanál című sorozat egyik „kanalaként” üldözte a gonosztevőket, ám
Amerikában még Tony Curtis neve miatt sem mozdultak rá a brit alkotásra. Az
Angyal sikerét nem ez, hanem a Bond-szerep hozta el számára, amit még Michael
Caine elől happolt el, mely hírnévvel a televízióból sikerült kitörnie a
mozivászonra. Bár kritikusai szerint nem alakította hitelesen a titkosügynököt,
csupán a jobb, majd a bal szemöldökét húzogatta fel-alá a vodka-martinit rázva,
de nem keverve rendelő Roger. Hollywood valójában a James Bond-szerep
megformálásakor kapta fel a fejét az aranyhajú britonra, aki ezek után hét ízben
„dolgozott” a brit titkosszolgálatnak, debütálásakor negyvenöt éves volt, utolsó
Bond-filmjét ötvenhét évesen, minden idők legidősebb Bondjaként fejezte be.
Ennek ellenére dublőrök nélkül forgatott, kivéve, amikor a forgatások alatt
kiderült róla, hogy hoplofóbiában is szenved, azaz retteg a fegyverektől,
ráadásul – mivel úgy gondolta, hogy gyáván fut – az összes létező futós
jelenetét dublőrökkel vették fel, épp úgy, mint a Bond-filmek autós jeleneteit.
Ennek ellenére néhány különösen veszélyes jelenetet – nyugtatóval – maga vészelt
át.
A Bond-szereppel beírta magát a halhatatlanok közé, mindazonáltal az angoloktól
soha nem kapott akkora elismerést, mint kortársai, Anthony Hopkins és Sean
Connery. A Bond-figurát a következőképpen látta: „Magam részéről nem hiszek a
Bond-hősökben, hiszen ők egy stóc abszurdum! Hogyan lehet valaki kém, amikor
minden bárban azt kérdezik, hogy Mr. Bond, hogyan kéri az italt?!
Meg aztán
Pierce Brosnan után, azt gondolom, a közönség mind engem, mind Conneryt
elfelejti majd.”
A Bond-hév időszakában a sztárságról humorosan annyit állapított meg, hogy
„addig nem vagy sztár, amíg Vlagyivosztokban betűzni kell a nevedet”.
Golden Globe és egyéb díjakat követően, az ezredforduló után olyan
színdarabokban fordul meg vendégszínészként, mint a Darab, melyet én írtam című
matiné, melynek második felében elájult, másnap peacemakert implantáltak a
szívébe a kórházban. Többször műtötték vesekővel, a szivarozásról
prosztataműtétét követően szokott le hatvanöt évesen. Az egyik svéd konferencián
a gyermekmolesztálás ellen emelte fel hangját, ő maga szégyenérzése miatt
tizenhat éves koráig nem mert beszélni saját hasonló jellegű élményéről. A Sir
Peter Ustinov, Sir Elton John barátságát is élvező színész az ENSZ jószolgálati
nagyköveteként munkásságáért 1999-ben megkapta a Brit Birodalom Parancsnoka
kitüntetést. Privát életében négy alkalommal is sikerült szőke párt választania:
átlag tizennégy évet húzott le jóban-rosszban asszonyai mellett, közülük a
harmadik, a szintén színész olasz Luisa Mattioli ajándékozta meg őt három
gyermekkel, kinek révén folyékonyan beszél olaszul. 2002 óta negyedik
feleségével él Monacóban és Svájcban.
2007. 10. 25. (XI/43)
