Silvio Berlusconi Milánóban, középosztálybeli családban nevelkedett. Egy
szerzetesek által fenntartott középiskolában végzett, majd a milánói egyetemen
tanult jogot. 1965-ben kötött első házasságából két gyermeke született. Később
egy színésznővel alakult ki tartós viszonya, aki három gyermekkel ajándékozta
meg. Első feleségétől utóbb elvált, és elvette addigi szeretőjét, aki mellett
máig kitart.
Apjának egy élet munkájába telt, hogy banki tisztviselőből a bank igazgatójává
lépjen elő. Ehhez képest az ifjú Silvio vállalkozói, majd politikusi előmenetele
viharos gyorsaságúnak mondható. Üzleti pályafutása az 1960-as évek végén
ingatlanépítéssel kezdődött Milánó keleti külvárosában, a Linate repülőtér
mellett.
A járatokat később más repülőtérre irányították, és ingatlanjainak értéke
megugrott. A média világába 1973-ban lépett be a Telemilano
kábeltelevízió-állomás létrehozásával, amelyet eredetileg az általa építtetett
lakópark kiszolgálására tervezett.
1978-ban megalapított médiacége, a Fininvest öt év alatt 113 milliárd lírát
(1997-es árfolyamon számolva 260 millió eurót) hozott. Az alaptőke forrása máig
ismeretlen, a különböző holdingok bonyolult rendszere ugyanis szinte
kibogozhatatlan, jóllehet több ügyészi vizsgálat is zajlott a cégcsoport körül.
A Berlusconi-féle ügyletekben érintve voltak olyan bankok is, amelyek később
gyanús kapcsolatba kerültek maffiakörökkel. A cég országos hálózatot alakított
ki helyi televíziókból, amelyek ugyanazt az adást adták, s így tulajdonképpen
országos tévéállomásként működtek, jóllehet az olasz jog a nemzeti tévéadást a
RAI köztévé monopóliumának hagyta meg. Ekkoriban egyes városokban a bíróság
elítélte Berlusconit az országos adásokat korlátozó jogszabály alapján, az
adókat lefoglalták, és beszüntették működésüket. A médiaguru azonban jó
kapcsolatokat ápolt Bettino Craxival, az akkori szocialista miniszterelnökkel,
aki törvényt hozatott a Berlusconi-féle adások legalizálásáról. 1980-ban
megalapította Olaszország első országos adású magántelevízióját, amelyet pár
éven belül további két csatorna követett.
Pályafutásának talán a leginkább ellentmondásos vonása az egy kézben
összpontosuló médiatulajdon és a politikai hatalom. Jelenleg tulajdonosa a három
televíziós csatornával és így a nézők nagyjából felével rendelkező Mediaset
cégcsoportnak, egy piacvezető hirdetési ügynökségnek és a Mondadori kiadóháznak,
amely szintén a legnagyobb Olaszországban. Érdekeltségei vannak a mozi- és a
videóforgalmazási üzletben, a bank- és biztosítási szférában is. Több jobbközép
napilap és az egyik legnépszerűbb hírmagazin családjának tulajdonában áll. 1986
óta elnöke az AC Milan labdarúgóklubnak, amely sokak szerint fontos tényező a
népszerűségében. A Mediaset mérvadó vélemények szerint döntő szerepet játszott
politikai sikereiben: híradói és más információs műsorai gyakran tartalmaztak
burkolt vagy nyílt politikai propagandát.
A kérdés mindmáig megosztja az országot; a baloldal Berlusconit az állami RAI
televízióra gyakorolt befolyásának kihasználásával is rendre megvádolja.
Külföldi értékelések pedig a baloldal bírálatait támasztják alá. Berlusconi
kiterjedt befolyása miatt az amerikai Freedom House 2004-es jelentésében
Olaszország minősítését „szabadról” „részben szabad” besorolásra rontotta le
(ezzel a félsziget hasonló megítélés alá jutott, mint Törökország).
Berlusconi a kritikusai szerint pusztán önérdekből lépett politikai pályára,
közvetlen szövetségesei előtt több ízben is kijelentette: ha nem kezd el
politizálni, börtönbe és csődbe jutott volna. Támogatói szerint azonban
Berlusconi elég gazdag, hogy ne kelljen további harácsolásra használnia a
politikát – a bírósági eljárásokat tehát csak politikai ellenlábasai akarták a
nyakába akasztani, hogy megszabaduljanak tőle.
Történt ugyanis, hogy az 1990-es évek elején Olaszország két legnagyobb
politikai tömörülésével – a kereszténydemokratákkal és a szocialistákkal –
szemben csökkent a választók bizalma, miután a pártok számos frontembere ellen
indultak bírósági vizsgálatok. A közelgő választások előtt általában a korábbi
kommunista Baloldali Demokratákat tartották esélyesnek. Ezzel szemben kínált
alternatívát a „kommunizmus legyőzése” érdekében létrejött jobbközép koalíció,
amelynek 1994-ben Silvio Berlusconi állt az élére, s amely sikerrel töltötte be
a két történelmi párt összeomlása után keletkezett politikai vákuumot. A
kenőpénzügyek nyomozói állítólag épp kinevezése idején jutottak közel ahhoz,
hogy elegendő bizonyítékot találjanak Berlusconi és cégvezető társai őrizetbe
vételéhez.
Berlusconi általában showmanként, bohóckodásaival sikeresen leköti a nemzetközi
sajtó figyelmét, érdemes azonban tisztázni: nem fasiszta, nem maffiózó, és nem
is ostoba marionettbábu. Ellenfelei szerint persze rosszabb mindezeknél, de
nekik mégsem sikerült soha ezt a látszólag kormányozhatatlan nemzetet ilyen
példátlan egységbe kovácsolni. Gazdaságpolitikáját tekintve Berlusconi leginkább
a nyolcvanas évek szocialista miniszterelnöke, Bettino Craxi egyenes ági
örököse: az öntudatára ébredő, jómódú középosztály szószólója, aki az
egyenlőségpárti eszméket félretéve ultraliberális gazdasági programjával,
adócsökkentésével a középosztály népes táborát, főként a vállalkozókat és
kereskedőket juttatja előnyös helyzetbe. „Bár társadalmi bázisa számára
Berlusconi eljátssza a nagy idealista szerepét, híveit nem érdeklik az eszmék –
írja Valerio Evangelisti olasz publicista –, nekik elég, ha a pénzmozgás útjából
minden akadályt elhárítanak. Berlusconi egyre inkább összeurópai jelenség.”
2008. 10. 24. (XII/43)
