hetilap

Amikor Barack Obamát néhány évvel ezelőtt szenátorrá választották, The audacity of hope címmel megírta az azóta magyarul is megjelent (Vakmerő remények című) könyvét. Nyilvánvalóan már akkor is látszott a később csak tovább mélyülő pénzügyi-gazdasági válság, s nyilván még csak felsejlett, hogy Obama megpályázza az Egyesült Államok elnöki tisztségét, ám – amerikai hagyomány szerint – céljait magasra árazta be, s nem pusztán a válságmenedzselésre szerződött, hanem egész komplexumát fejtette ki terveinek, miközben véleményt nyilvánított napjaink szinte minden alapvető kérdéséről (az abortusztól kezdve a bevándorlás kérdéséig). Az Obama által megfogalmazottak sok tanulsággal szolgálhatnak a mai magyar politika számára is.A leginkább az tűnik tanulságosnak, hogy amennyiben egy országban komoly politikai változást akarunk elérni, akkor koncentrált erőfeszítésekre van szükség. Obama könyve nagyon világos útmutatásokkal szolgál az ügyben, hogy egy ország megújulásában, sőt a megújulás eltervezésekor sem pusztán csak a gazdasági kérdések a perdöntőek. A válságok természete, hogy a gazdaságban mutatkoznak meg elsősorban (vállalati és egyéni-családi területen), de a gazdaság csődjei az egész társadalmi együttélési rendszer gyengeségeiről is tanúskodnak. Rokonszenves, hogy Obama már évekkel ezelőtt is pontosan látta: a társadalmi szövet megerősítése, újraértelmezése nélkül nincs sikeres gazdasági-pénzügyi válságkezelés sem.Ilyen háttér alapján különösen elgondolkodtató, hogy Magyarországon a világgazdaság 2008-ban akuttá váló válságjelenségeire is jobbára csak egy szűk, ha tetszik: makrogazdasági jellegű válasz született. A kormányoldalon legalábbis mindenképpen. Ennek a válasznak az a lényege, hogy a válság – 2001-et követően – a rossz gazdaság- és költségvetési politika következménye, s a megoldás az e területeken követett kormányzati politika korrekciója. Ehhez adott segítséget az IMF és a tágabb nemzetközi környezet, s itt sikerült az elmúlt hónapokban valamelyes számszerű javulást elérni. Természetesen a hazai és a nemzetközi források nem győzik hangsúlyozni, hogy az eredmények egyelőre törékenyek, s nem szabad belőlük messzemenő következtetéseket levonni, ugyanakkor ezek a vélemények alkalmasak arra is, hogy némi megnyugvást jelentsenek, és a hazai közéletet továbbra is a jól megtanult-megszokott álomba ringassák.A hazai közéletet ugyanis évek, évtizedek (sőt mondjuk ki: évszázadok) óta a makrogazdasági mutatók teljesítésének vagy nem teljesítésének feladata köti le. Ha ezeket sikerül teljesíteni (mint például a hetvenes évek közepén-második felében), akkor a belpolitikai hangulat szilárd. Ha viszont a makrogazdasági mutatók terén erőteljes romlás mutatkozik (mint például a nyolcvanas években vagy éppen az elmúlt években), akkor pillanatok alatt összeomlik a korábban meggyőzőnek hitt stabilitás, a felépítettnek hitt konszenzusok szétfoszlanak, és kiderül, hogy az ország sérülékenyebb, mint ahogy vezetői (és lakossága) gondolták.  Válságok idején azután felerősödik a „magyar gazdaság exportvezérelt gazdaság” szlogen, ami arra utal, hogy a túlságosan nyitott magyar gazdaság az átlagnál erősebben van kitéve a nemzetközi konjunktúrák vagy dekonjunktúrák hatásának. Érdekes módon a válsághelyzetekben mindig újra kell kezdenünk a tanulást, mintha korábban sosem tudott dolgok kerülnének a szemünk elé. Holott (ismétlem) nem évtizedes, hanem immáron évszázados mókuskerékben forgunk, amely szinte determinál minket a makrogazdasággal való egyoldalú foglalkozásra. Csak a dolognak van egy  (nem is akármilyen) szépséghibája: ha ennyire nyilvánvaló, hogy Magyarország nyitott gazdaság, ha ennyire el tudnak időnként szabadulni a dolgok, akkor hogyan nem lehet erre felkészülni, miért nem lehet mindezzel kalkulálni, és egy értelmes kormányzati politikát erre a tudásra építeni?A válasz valószínűleg a magyar politika – nevezzük így – „antiobamista” jellegével függ össze. Barack Obama „vakmerő reményeit” Amerika problémáinak teljes körű végiggondolása jelenti, azaz ebben a perspektívában a gazdaságnak nincs önálló, egyedülvaló státusa. Magyarországon viszont nem ez a helyzet. „Vakmerőnek” itt az számít, aki (persze válsághelyzetekben) képes kimondani, hogy súlyos megszorításokra van szükség, merthogy tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk elér. Más tehát a nézőpont. Az Egyesült Államokban természetes az egészben való gondolkodás. Nálunk ezzel szemben a részkérdésekre való koncentrálás a jellemző – merthogy a makrogazdaság csak részkérdés lehet egy nagyobb egység, a társadalom mindennapi élete szempontjából.Ez utóbbira pedig a magyar politikának nemhogy válasza nincs, de kérdése sem. A kérdéshez (és a válaszhoz) ugyanis egészen másfajta társadalomszemlélet kellene a politikai osztály részéről, amelyet azonban korábban nem tanultak meg, s miért gondolnánk, hogy épp a válság időszakában tanulnák meg. Ez a társadalomszemlélet olyan alapvető kérdéshez kellene elvezessen mindenkit, mint a demokrácia. Mit is értünk a 21. század elején ezen a rendszeren? Mi a célja? Mit ígér, és mit ad nekünk? Mit nem ad, még ha elvárjuk is? Amerikában valamirevaló politikus ezeknél a kérdéseknél kezdi, és azért, mert ott ezek a kérdések jelentik a hagyományt. Magyarországon – roppant érdekes módon – a demokrácia kérdése és követelménye mintha a makrogazdaság alárendeltje lenne. Itt mintha a politikai osztály számára nem lenne evidens, hogy az ő első számú feladata, megbízása a demokrácia karbantartása, élhetővé tétele, ami minden más feladatot megelőz.Sajnos ezt a szemléletet látjuk a Bajnai-kormány működésében is, habár ennek a kormánynak legalább van egy mentsvára: nem igazán vett politikai, hanem amolyan „félszakértői” kormány, amely döntően arra szerveződött, hogy a gazdasági válság időszakában válságkezelő lépéseket tegyen. Ezekben úgy-ahogy igyekszik megfelelni, és – merthogy ez a magyar hagyomány – a közönség egy része elégedett is emiatt (a forint állapota, a devizahitelesek helyzete), ám ezek a részsikerek nem homályosíthatják el azt a deficitet, amely a demokrácia karbantartásában, hogy ne mondjam fejlesztésében mutatkozik. Mindazonáltal nem tudhatjuk, hogy a Bajnai-kormányt követő következő kabinet egyáltalán érteni fogja-e a problémát, s jó kérdéseket tesz-e magának fel. Amit egyelőre tudunk felőlük, az hézagos, töredékes és némi bizonytalanságra ad okot. Vakmerő reményeink tehát, sajnos, nem lehetnek, de persze ebből nem az következik, hogy – örök időkre – „merjünk kicsik lenni”.