Aztán következett a rugalmas elszakadás: egyszer csak lényegtelen technikai részletek esetleges pontosításáról kezdtek beszélni. Végül kiderült, hogy a magyar kormánynak négy alapvető kifogást kell orvosolnia; egyelőre legalábbis ez az ára annak, hogy a bizottság az unió alapjogi chartája felől nézve ne vonja kétségbe az egész törvény legitimitását.
A honatyáknak tehát most az a dolguk, hogy szemrebbenés nélkül úgy tegyenek, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a módosítók megszavazása. De a tekintetek fáradtak, kissé tán szégyenlősek is – más a hangulat, mint amikor nevetgélve learatnak egy-egy újabb hatalomtechnikai győzelmet. Pedig ezt szokták meg az utóbbi hónapokban; a törvénygyár szakadatlan diadalát a valódi ellenzék felett, meg a cinkos összekacsintásokat a Jobbikkal. A kétharmad menetelését ezúttal azonban megszakítja a kellemetlen intermezzó: illik jó képet vágni ehhez a kényszeredett aktushoz. Nemigen sikerül. Most nincs nagymellényű vezérszónoki erőfitogtatás. Csendes gombnyomás van. Feszengés. Némelyek arcán mintha átfutna a kérdés: kellett ez nekünk? Mi értelme volt addig kötni az ebet a karóhoz, amíg ország-világ előtt leiskoláztak minket?
Neelie Kroes később nyilatkozik a sajtónak. Diplomatikusan beszél: elégedett a fejleményekkel, örül, hogy a parlament korrigálta a médiatörvényt. Majd – mintegy figyelmeztetően – ezt mondja: továbbra is kitüntetett figyelemmel fogja kísérni a demokrácia magyarországi állapotát. Mármint az európai bizottság. Igen: húsz évvel a rendszerváltás, az egykorvolt demokratikus fordulat után.
Ezt a blamázst sikerült összehozni.
2011. 03. 11. (XV/10)
