Mint néhány napja tudjuk, létezik olyan törvényileg védett, kétezer hektáros tőzegláp az országban, amelynek éppen a mintegy tizedét kitevő legközepe valami rejtélyes okból hivatalosan nem tekintendő lápnak. Ezért továbbra is szabadon bányászható az itt rejlő mintegy két és félmillió köbméter tőzeg, ellentétben a terület nagyobb hányadával, ami a természetvédelmi hatóság oltalma alá került. A döntés indokát még a szakmabeliek sem értik, noha laikus logikával is oda jutunk, mint hogy láp nélkül nincsen tőzeg, következésképp, ahol tőzeg van, ott lápnak is kell lennie. Némelyek persze nem átallottak utánanézni, kinek a tulajdona az a cég, amelyik az egyedül bányászható kétszáz hektárt birtokolja, s belebotlottak a miniszterelnök édesapjának és testvérének kft.-jébe. Ezt az információt pedig megosztották a nyilvánossággal, mert úgy gondolták, talán érdekelheti a magyar embereket, melyik az a szerencsés bányatársaság, amelyik éppen ott szerzett feltárási jogot, ahol a becslések szerint hét és fél milliárdot érő valóságos tőzegvagyon a nem lápnak minősített lápból mégis kitermelhető.

Külügyi szakértők tollából két publikáció is megjelent a héten a „magyar modellről” – az egyik értékelés az Internationale Politik hasábjain, a Német Külügyi Társaság orgánumában, a másik az amerikai Külpolitikai Kutató Intézet égisze alatt. Mindkettő lelkiismeretesen ismerteti azokat a politikai lépéseket, amelyek során az Orbán-kormány megrendítette a magyarországi demokrácia intézményrendszerét, és felszámolta a „fékeket és egyensúlyokat”, vagyis a jogállam garanciális elemeit. És egyik dolgozat sem hallgatja el az előző, azaz a rendszerváltás óta regnált kormányok mulasztásait, hibáit – hangsúlyozzák, hogy a kialakult állapotokért azok nemkülönben felelősséget viselnek.

Ismét hír lett Szanyi Tibor kijelentéséből, miszerint Gyurcsány Ferenc és stábja szivárogtatta ki annak idején a botránykővé vált őszödi beszédet. Két évvel ezelőtt a szocialista honatya egyszer már hangot adott ennek a véleményének, de állítását sem akkor, sem most nem támasztotta alá semmivel. Maga Gyurcsány viszont többször visszautasította már az őt ért vádat, és váltig hajtogatja, hogy bár nagy valószínűséggel tudja, ki adta ki a felvételt, neki sincs megdönthetetlen bizonyítéka. Mindenesetre úgy tűnik, az áruló kiléte máig is foglalkoztatja a közvéleményt – különösen, ha mindig akad, aki így vagy úgy napirenden tartja a kérdést. Olykor éppen Gyurcsány az, aki azóta is majd’ mindahány szónoklatában szinte kérkedve emlegeti egykori „igazságbeszédét”, máskor a kormányközeli sajtó próbálja újra meg újra kifacsarni az Őszöd emlékének ébrentartásától remélhető politikai hasznot.

Tisztázni kellene végre egy hovatovább – legalábbis a médiában – gyakori félreértést az Európai Parlamentben elfogadott Tavares-jelentés ajánlásaival kapcsolatban. Az újságírók és a műsorvezetők ugyanis előszeretettel kevernek össze, illetve azonosítanak egymással két, valójában különböző bizottság felállítására tett javaslatot.

Amikor a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet egyik vezetője a múlt hét végén az euobserver.com portálon elemezte, miként értékeli az Európa Tanács az emberi jogok és a jogállam magyarországi helyzetéről készült Tavares-jelentést, akkor még nem tudhatta, hogyan fog beszélni ugyanerről Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában. Mindenesetre az igazgatónő látnoknak bizonyult. Azt írta, mivel „Magyarország aggasztó jogi csúcsteljesítménye próbára teszi Európát”, az uniós politikusok „jelentős gondjává vált, miként kellene válaszolniuk arra, hogy Magyarország kitartóan nem hajlandó eleget tenni egyre több szakértő testület kritikus értékeléseinek és reformokat követelő felszólításainak”. Veronika Goldston mintha megsejtette volna, hogy a magyar kormány képviseletében Navracsics Tibor valóban aggálytalanul kijelenti majd, miszerint az elmúlt három évben hozott több mint hatszáz törvény nemhogy mennyiségében, de minőségében is komoly teljesítményt mutat.

Történt az utóbbi napokban-hetekben néhány meglepő, aligha előrelátható, vagyis az elemzők által sem kalkulált, legalábbis regionális jelentőségű politikai esemény. Három közülük kivált érdemes lehet megkülönböztetett figyelmünk­re.

Kim Lane Scheppele professzor igazán nem vádolható azzal, hogy késlekedve reagál a magyar alkotmányossággal kapcsolatos politikai fejleményekre. Már eddig is több ízben alaposan górcső alá vette mindazokat a törvényi változtatásokat, amelyeket a kormány az utóbbi években bevezetett, ezúttal azonban kivételes gyorsasággal elemezte az ötödik alkotmánymódosítás tervezetét. Mint ismeretes, Martonyi János külügyminiszter múlt pénteken jelentette be, hogy megküldték Brüsszelbe az Európai Unió Bizottságának kifogásaira válaszoló levelet; Scheppele pedig Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász New York Times-beli blogjában már hétfőn közzétette elemzését erről a javaslatról. Amely véleménye szerint csak azért született, hogy elébe menjen a Tavares-jelentésről és a Velencei Bizottság vizsgálatáról nemsokára esedékes brüsszeli és strasbourgi vitáknak, és jelezze Orbánék együttműködési szándékát az európai fórumokkal. A princetoni jogtudós azonban úgy véli, ez a készségesség csupán látszat; a magyar kormány kizárólag a Bizottság három témát érintő bírálatával hajlandó foglalkozni, és nyilvánvalóan megpróbálja elkerülni, hogy az Európai Parlament, illetve az Európa Tanács napirendjére tűzött, átfogó jelentésekről is tárgyalnia kelljen.

Viviane Reding, az Európai Unió igazságügyi biztosa, aki eddig sem tartozott az Orbán-kormány kedvencei közé, a múlt hét végén interjút adott a bécsi Der Standardnak, és ezzel végképp bizonyította, hogy nevét – bizonyára Rui Tavaressel, az Európai Parlament jelentéstevőjével együtt – a magyar jobboldal méltán iktathatná akár az alaptörvénybe is; természetesen a nemzet európai ellenségeinek egyre hosszabb sorában. Reding asszony ugyanis az újságíróval folytatott beszélgetésben most azzal tetézi régtől ismert magyarságellenes aknamunkáját, hogy egyrészt egyértelműen leszögezi: márpedig Magyarországon „módszeres” alkotmánysértés folyik, másrészt éppen ezért félreérthetetlenül kilátásba helyezi a bizottság hasonlóképp szisztematikus, következetes fellépését a rezsim jogsértései ellen.

Remélheti-e a kormány, hogy az unió már júniusban kiengedi Magyarországot az úgynevezett túlzottdeficit-eljárás alól? Ha pusztán azt nézzük, hogy a költségvetés hiánya 2012-ben az előírt három százalék alatt maradt, és a folyó évre hasonló eredmény várható, akkor – vagyis pusztán a számok alapján – Orbán Viktor követelése jogos. Csakhogy a Bizottságnak eleddig más baja is volt a magyar gazdasággal, nem csupán a mértéken felüli deficit. Brüsszel nem utolsó­- sorban azt kifogásolta, hogy a kormány nem hajt végre strukturális reformokat, hanem mindeddig egyszeri bevételekkel, vagyis a magánnyugdíjkassza elkonfiskálásával, meg újabb és újabb adókkal érte el a hiány csökkenését – márpedig az unió logikus álláspontja szerint ezek a „nem fenntartható” intézkedések kategóriájába tartoznak.

A magyar parlament – már jónéhány korábbi korrekció után –, épp ezen a héten zárja le a meglehetős vihart kavart trafiktörvény módosításairól szóló szavazást, vagyis épp, amikor  napvilágra került, hogy eddig talán nem is sejtett méretű céghálózatok épültek ki a koncessziós pályázat nyerteseinek közreműködésével. Vagyis a kiskereskedelmi dohányértékesítés nyilvánvalóan koncentrálódik; mégpedig olyan vállalkozások révén, amelyek tulajdonosai egy igencsak körülhatárolható személyi körben találhatók. Ez a fejlemény végtére a legkevésbé sem meglepő, hiszen ha egyszer a már ismertté lett szekszárdi hangfelvétel rávilágított, hogy lényegében a kormánypárt helyi politikai potentátjai jelölték ki a nyerteseket, akkor egyrészt élhetünk a gyanúperrel, miszerint ez nem volt egyedülálló gyakorlat; másrészt logikus az így helyzetbe hozott üzemeltetők előre eltervelt összefogása.

Nem kétséges, hogy a magyar parlamenti tévéközvetítések akárcsak egyetlen órájának megtekintésénél kevés kínosabb, kiábrándítóbb és látszólag haszontalanabb időtöltés van a világon. Ezt a tapasztalatunkat különösen megerősítheti a napirend előtti felszólalások mazochista élvezete, mert a kormánypárt tudvalevően ezt a műfajt használja fel arra, hogy valamely, a kétharmados többség áldásos tevékenységét odaadóan propagáló képviselő felszólalására az illetékes miniszter avagy államtitkár lelkesen egyetértő válaszával még rá is lapátoljon. Mondhatnánk persze, úgy kell annak, aki ezeket az ordító politikai reklámokat végignézi: megérdemli, hogy az egymásra licitáló honatyák hülyének nézik.

Múlt vasárnap két kormánypárti korifeus is megnyilatkozott Magyarország és az Európai Unió viszonyáról. Egyikük sem a félvezetők vagy a kvantummechanika tárgyköréből védte meg a diplomáját; Szájer József a jog, Navracsics Tibor a politológia tudora, utóbbi mai napig is egyetemi oktató. Mindkettejükről azt hihetnénk hát, hogy amikor a tanult tárgyukba vágó, vagyis jogpolitikai interjúkat adnak, már csak szakmai hiúságból is kényesen ügyelnek arra, nehogy képtelenségeket mondjanak. Fájdalom, ebben a várakozásunkban nem először kell csalatkoznunk; mind Szájer, mind Navracsics – persze, kétségtelenül magának Orbán Viktornak a retorikája nyomán – ezúttal is olyan fogalmazásmódot használt, ami egyértelművé tette, hogy a lehető legrosszabb véleménnyel vannak a nyilvánosságról: magyarán szólva teljesen tájékozatlannak – ha nem éppen hülyének – tartják potenciális hallgatóikat, illetve olvasóikat.

A nagymúltú és most részben felújított jáki templom ünnepélyes átadásán részt vett a miniszterelnök; s mint az utóbbi időben bármilyen kínálkozó alkalommal, ezúttal is kormányzásának sikereit propagálta. Lényege szerint „a kontinens és benne Magyarország” megújulásáról szólt a beszéd, arról, hogy „az életfelfogás középpontjába” vissza kell helyezni „az imádság és a munka hagyományát”. Önmagában ez a jámbor óhaj azonban nem érné meg, hogy utólag szót ejtsünk róla, bár egy kormányfőtől kissé intoleráns igénynek tartjuk az imádság és a munka ilyetén szoros egymáshoz kötését – a magunk részéről megengednénk mind a honi, mind az európai polgároknak, hogy eldöntsék, összetartozik-e számukra ez a két princípium. Azt hívják ugyanis lelkiismereti szabadságnak, amikor az ember egyéni akaratától függ, ateistaként avagy hívőként él, és természetesen vallását is maga választja. Ám legalább mi legyünk türelmesek, végtére Orbánnak szíve joga kifejteni a saját „életfelfogását”, még akkor is, ha személyes nézeteit kategorikus imperatívuszként fogalmazza meg; most már nemcsak szűkebb politikai közössége, hanem az egész kontinens számára is.

Hát mégsem vonultak. Persze, ha a Nemzeti Érzelmű Motorosoknak volnának valódi nemzeti érzelmeik, egyáltalán nem is akartak volna a német neonácik mintájára demonstrálni – se a zsinagóga előtt, se máshol –, minthogy az antiszemitizmus, tévedések elkerülése végett, nem fér össze a nemzeti érzülettel, amely csak tisztességes ember sajátja lehet; tisztességes (magyar) ember pedig nem rasszista. De hát tudjuk, a szóban forgó motorosok nem így gondolják. Ők, ha már egyszer sem a rendőrség, sem a bíróság nem hagyta jóvá, hogy épp az Élet Menetével egy időben adjanak gázt a Dohány utcai zsinagóga előtt, hát megpróbáltak ugyanazon a napon, legfeljebb más címmel és útvonalon, de mégiscsak a saját gyalázatos nézeteik propagálására motorozni Budapesten. A trükk nem sikerült: a rendőrség ezt a változatot is betiltotta.

Ha eddig nem tudtuk volna, „kétféle fiatal létezik ma Magyarországon” – világosított fel bennünket Kocsis Máté, a kormánypárt szóvivője. Nem, nem arra utalt a Fidelitas országos választmányának ülése után, hogy vannak például fiatal fiúk, meg fiatal lányok – holott ez legalább vitán felüli, kézenfekvő megállapítás lett volna –, ő másként osztotta ketté a magyar fiatalságot. „Az egyik csoport tagjai állandóan balhéznak, törvénytelenkednek, kiabálnak és a kamerák kereszttüzére vágynak mindenféle figyelemfelhívó és erőszakos akcióval, a másik csoport pedig az, amelynek képviselőivel ma találkoztam.” Vagyis utóbbiak értelemszerűen a derék Fidelitas-tagok, akik „kevesebbet vannak a híradókban, kevesebbet szerepelnek, másképp tervezik szolgálni a hazájukat, dolgoznak szépen csendben a háttérben, s mindent megtesznek azért, hogy igazságos, élhető, jobb lehetőséget biztosító jövőjük legyen a fiataloknak”. Nem mellesleg pedig „meg tudják saját magukat és a nemzetet is védeni”.

Az a kormánypárti állítás, hogy Magyarországot az európai baloldal kitartóan támadja, a legkevésbé sem újdonság; jobboldali közszereplők szinte naponta erre hivatkoznak, ha külföldről szó éri a házuk elejét. Maga Orbán Viktor is rendre ezzel magyarázza akár gazdaságpolitikai lépései, akár az alkotmányos alapjogokat szűkítő parlamenti törvényalkotás kedvezőtlen nemzetközi visszhangját, hozzátéve persze, hogy a politikai bírálatokat a multik pőre financiális érdeksérelmei indukálják, ők befolyásolják a nyugati közvéleményt, nem utolsó sorban a sajtót is. Ez tehát régi mese, amely a magyar jobboldalon makacsul elfogadott, és felettébb alkalmas a párthűség karbantartására. A Fidesz ráadásul célzatosan úgy fogalmaz, hogy az egyre keményebb kritika nem a kormánynak, hanem az országnak szól – és ezért ez a mantra mindinkább felszítja a nemzeti érzületnek nevezett, valójában nacionalista indulatokat.

Természetesen a legkevésbé sem valószínű, hogy Kopits György írása, amit múlt héten a Wall Street Journal közölt, meg a Nemzet­kö­zi Valutaalap (IMF) szinte ugyanak­kor kiadott jelentése a magyar gazda­ság állapotáról valamiféle összehan­golt akció volna „a kormány lejáratására” – ám egyáltalán nem okozna meglepetést, ha például Kumin Ferenc, a nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkár ekként próbálná értelmezni a két publikáció időbeli egybeesését. Hiszen a kabinet illetékesei mostanában jószerével minden külföldről származó szakmai avagy politikai bírálatra azzal a szépen fejlett összeesküvés-elmélettel válaszolnak, miszerint az európai baloldaliak és liberálisok aknamunkát folytatnak ellenünk. Hogy miért? Mert a kormány unortodox politikája sérti a nagy világcégek érdekeit –  lásd: bankadó és rezsicsökkentés –, vilá­gos tehát, hogy bértollnokaikkal és politikai vazallusaikkal megtámadtat­nak bennünket.

Sorra vehetők persze mindazok a szempontok, amelyek alapján lekicsinyelhetjük egy-egy időközi képviselőválasztás jelentőségét, hiszen kétségtelen, hogy általában csakugyan alacsony a részvételi arány, és az eredmény nem tekinthető reprezentatívnak a közelgő országgyűlési voksolásra nézve. De hát látnivaló, hogy a vesztes pártok leginkább csak utólag igyekeznek bagatellizálni az ilyen megmérettetést; amíg még kampányolnak, addig természetszerűen nagy jelentőséget tulajdonítanak a remélt sikernek. Megesik azonban, hogy az alulmaradtak is igyekeznek felértékelni szereplésüket – legalább valami szépségflastromot próbálnak ragasztani a kudarcra.

Nem volt jó napja a magyar kormánynak március 14-én, személyesen a miniszterelnöknek sem. Elébb a Bundestagban folyt egy órán át a vita a Budapesten elfogadott alkotmánymódosításról és annak lehetséges szankcionálásáról, s a témáról szinte ugyanakkor Brüsszelben is tárgyaltak az uniós csúcstalálkozó kormányfői. Berlinben az ellenzéki SPD frakcióvezetője, Frank-Walter Steinmeier a kormány eddiginél egyértelműbb állásfoglalását sürgette a magyar fejleményekkel kapcsolatban, noha Angela Merkel és külügyminisztere, Guido Westerwelle nemrég már figyelmeztette Orbán Viktort, hogy aggályosnak tekinti, amit az alkotmánnyal művel. A kormánypárti frakciók, vagyis a CDU és a CSU képviselői most ugyan visszafogottságra intettek, ugyanakkor azonban kijelentették, hogy indokoltnak tartják az alkotmánymódosítás miatt megfogalmazott aggodalmakat. Szó mi szó, a bajor parlament elnöknője az alkotmánymódosítás kritikájaként épp a napokban nem volt hajlandó fogadni az egyébként hivatalos látogatáson Münchenben tartózkodó Kövér Lászlót. Ez a példátlan diplomáciai elutasítás komoly visszhangot keltett Németországban, hiszen mindeddig a CSU számított Orbán legelnézőbb támogatójának.