„Minták nincsenek, csak példák vannak, amelyekből meríthetünk” – rögzítette érdeklődésünkre Simonyi András, Magyarország volt washingtoni nagykövete, akinek tengerentúli szolgálata során volt lehetősége testközelből is megismerni az amerikai társadalmat. Tapasztalatai alapján azt mondja, nagy hiba az, amikor itthon a politikai korrektség jegyében azokat is megszólják, akik a „cigányságról mint olyanról” beszélnek, annak összes kulturális, szociális problémáival – vagy éppen értékeivel – együtt.
„Amerikai tartózkodásunk idején fogalmazott meg nagyon éles kritikát az afroamerikaiak egyes magatartásformái kapcsán a híres színész, Bill Cosby, aki maga is fekete. Üzenetének lényege az volt, hogy a lecsúszott feketéknek felelősséget kell vállalniuk saját sorsukért, és nem hibáztathatnak mindig másokat azért, mert nem tudnak kitörni a gettóból. A szemükre hányta a családon belüli erőszakot, a bűnözést, és felszólította őket, hogy változtassanak. Kijelentései nagy felháborodást váltottak ki, de jól jelzik azt, hogy szükség van önkritikára, éppen úgy, mint példaképekre” – fogalmazott Simonyi. A reális önkritikához az is hozzásegíti a feketéket, hogy az amerikai rendőrség és tágabban az igazságszolgáltatás előtt mindenki egyenlő, a bűn az bűn, a bűnöző az bűnöző – bőrszíntől függetlenül. Magyarországon viszont sokan érzik úgy, hogy a „befenyítő” roma maffiák vagy éppen a terménytolvajok nem kapják meg méltó büntetésüket, és tőlük az állam nem képes megvédeni az embereket. „A szélsőséges mozgalmak erre a társadalmi igényre adnak rossz választ, elfogadhatatlan eszközökkel” – hangsúlyozta a volt nagykövet, aki nem lát „fényt az alagút végén”, legfőképpen azért nem, mert nem születik az ügyben politikai konszenzus.
Ami az amerikai feketék példaképeit illeti, azok sora nem Obamával kezdődött, hanem zenészekkel, sportolókkal, üzletemberekkel. „Az ilyen ikonokból nálunk is minél több kellene. Már csak azért is, mert ezzel a saját kulturális sokszínűségünket erősítenénk” – tette hozzá Simonyi András.
Molnár Judit szociológus-geográfus, a Miskolci Egyetem docenseként több, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei romák helyzetét vizsgáló kutatásban is részt vett, emellett családjával négy országban élt eddig, ahol három gyermekének tanulmányain keresztül belelátott a helyi iskolarendszerek sajátosságaiba. Értékelése szerint nemcsak a hátrányos helyzetű, hanem a középosztályhoz tartozó gyermekek szempontjából is a magyar oktatási rendszer a legkedvezőtlenebb. „A hazai oktatás nem alkalmazkodik a gyerekek életkori, szociális és társadalmi sajátságaihoz, és nem képes maradandó és használható tudást nyújtani. Soha nem értettem, hogy miért kell egy harmadikos kisdiáknak megtanulni Dobó beszédét?” – tette fel a kérdést a szakértő.
Hangsúlyozta: vannak a romákra jellemző kulturális adottságok, de maga a mélyszegénység az, amely egy sajátos világot jelent – ezt a szakértők a „szegénység kultúrájának” nevezik. Ennek főbb elemei közé tartozik a mának élés; a gazdasági tőke mellett a társadalmi tőke alacsony szintje (ez azt jelenti, hogy ezek az emberek nem rendelkeznek olyan társadalmi kapcsolathálóval, amely segíteni tudná őket a mindennapi életük során); a sok gyermek (ami gyakran az egyetlen „örömforrást” jelenti a szülők számára, viszont megsokszorozza a mélyszegénységet) és az egyenlőség igénye. „Ez utóbbiból fakad az is, hogy ha valamit ellopnak, akkor azt nem olyan bűnnek tekintik, mint ahogy azt egy középosztálybeli ember ítélné meg” – jegyezte meg a szakértő. A mélyszegénységgel járó kirekesztettség továbbá súlyos gazdasági, szociális és önértékelési problémákat eredményez, ami bűncselekményhez, agresszióhoz is vezethet. Mindez óriási feszültségforrás a romák (illetve mélyszegénységben élők) és a többségi társadalom között, mely sok esetben nem látja a konfliktusok hátterét.
De vajon „Mari néninek” meg kell-e értenie annak a tolvajnak a lelkivilágát, aki kifosztotta a házát? Molnár Judit szerint kétségbeejtő, hogy tömegek váltak kiszolgáltatottá mindkét oldalon, és az alapvető biztonságigényük sincs garantálva, ezért fontos lenne az állam részéről a rend fenntartása – és a szélsőjobboldali masírozások betiltása, amelyek miatt külföldön egyenesen „fasiszta” bélyeggel illetnek bennünket.
„Azt is be kell látni, hogy azok, akik már a szüleiket sem látták dolgozni, az iskola nem tudta őket segíteni abban, hogy kiemelkedjenek, szakmájuk sincsen, azok teljes reménytelenségben élnek. Az erőteljesen elterjedt diszkrimináció miatt sokszor még a szakmunkások sem kapnak állást, ha más a bőrszínük” – mutatott rá a kutató.
Az ördögi kört éppen az oktatással lehetne megtörni, amelyen keresztül a romákat – és a többségieket is – meg lehetne tanítani az együttélésre, állítják szakemberek. A részleteket illetően azonban már nem olyan egyértelmű az összhang. Molnár Judit szerint az egyoldalú integráció (vagyis a hátrányos helyzetű diákok beültetése a többségiek közé) csak mélyít a problémákon. „Ez olyan, mintha azt akarnánk, hogy mindenki egyből képes legyen lefutni 10 kilométert 30 percen belül, és az edző nekihajtaná a tanulókat a távnak minden felkészítés nélkül, legyen az illető mozgássérült, túlsúlyos vagy szívbeteg. Ehhez hasonlóan nem lehet súlyosan hátrányos szociális hátérrel rendelkező gyermekeket ugyanazon követelmények elé állítani, mint a többieket. Igazodni kell a kulturális és társadalmi sajátosságaikhoz” – fogalmazott Molnár Judit, hangsúlyozva, hogy mindez nem elkülönítést, azaz szegregációt kell hogy jelentsen.
Példaként az amerikai rendszert említette. „A gyerekeim egy olyan általános iskolába jártak, ahol a diákok több mint 20 nemzetiséghez tartoztak. A bevándorlók az angoltudásuk alapján bizonyos tantárgyakat külön csoportban, külön tanmenet alapján tanultak, és ha szükséges volt, a szaktanárok tanórán kívül is foglalkoztak velük. Ezen túl a diákok között teljesítményük alapján is differenciáltak, volt aki két osztállyal feljebb hallgatta a matematikát, mert annyival előrébb járt belőle. A gyerekek mégsem érezték magukat kirekesztve, egyrészt mert nem egy osztály alkotott egy közösséget, másrészt pedig a tehetségüknek megfelelő foglalkozásokon, például sportedzéseken, a különböző nemzetiségek nagyon jó közösségekké csiszolódtak” – magyarázta.
Hasonló tapasztalataik voltak Írországban, ahol a bevándorlókkal szintén különtanár foglalkozott heti rendszerességgel. „Azonban később, amikor nagyon megnőtt a bevándorló külföldiek száma a térségben, előfordult, hogy a helyi szélsőségesek ezekre a csoportokra támadtak. Ez is jelzi, hogy minden társadalomban van egy úgynevezett tipping point, azaz fordulópont vagy küszöbérték: egy határon túl a más karakterekkel bíró többség egyre kevésbé tudja tolerálni a kisebbséget, és általában a válaszuk erre a helyzetre az, hogy elköltöznek a környékről” – mutatott rá végül a szakértő.
Amit Molnár Judit mondott, az azért is fontos, mert a statisztikák fényében van rá esély, hogy Borsod és Szabolcs megyében az öt év alatti korosztályban lassan abszolút túlsúlyba kerülnek a romák, akiknek a többsége mélyszegénységben él, és számos iskolában már most is tiszta roma osztályok jönnek létre. Ebben a helyzetben a közép- és felsőosztálybeliek más iskolát választanak a gyermekeiknek , vagy akár el is költöznek a településről, amivel a szegregáció még erőteljesebbé válik. Az ilyen térségek leszakadása szinte megállíthatatlanná válik.
A magyar oktatási rendszer gyengeségeit említi a téma kapcsán Messing Vera, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa is. „Kétségtelenül vannak hazánkban is előremutató példák, mégis a magyar oktatási rendszer erősíti fel legjobban az otthonról hozott társadalmi különbségeket – ebben a tekintetben a mért rendszerek közül a miénk a leggyengébbek között található. Vagyis a magyar közoktatás nem teljesíti az egyik fontos társadalmi funkcióját, az esélykiegyenlítést. Aki szegény, az általában gyengébb iskolába kerül, és lényegesen rosszabb esélyekkel indul az életben. Ennek egyik oka, hogy a gyermek tehetségének, szociális hátterének megfelelő, az életben hasznosítható ismeretek helyett többnyire a lexikális tudásra és a fegyelmezésre tesszük a hangsúlyt” – véli a kutató.
A romák integrációja kapcsán példaként említette az amerikai Harlem Children’s Zone nevű projektet, amelynek keretében a szociális segítő-támogató szolgálat gyakorlatilag „betelepült” az óvodába-iskolába, és a családterapeuták, logopédusok, pszichológusok kézről kézre adják a nehezebb sorsú gyerekeket és családjaikat. „Ehhez képest nálunk a pedagógusra hárul szinte minden ilyen feladat, aki nincs felkészítve erre a munkára, és energiája sincs rá. Fejlesztőpedagógusból az igényekhez képest kevés van, mint ahogy roma szociális munkásból is, akiket ráadásul a tantestület gyakran nem is tart partnernek. Pedig nemzetközi példák mutatják, hogy kisebbségi segítők, illetve pedagógusok óriási támogatást jelenthetnek a kisebbségi tanulók számára. Nemcsak pozitív mintaként szolgálnak, de az olyan iskolákban, ahol kisebbségi tanárok is tanítanak, sokkal pozitívabbak az iskolával kapcsolatos vélemények, attitűdök is” – mondta Messing Vera, aki olyan hazai esetről is tud, amikor a szülők ellenállása miatt nem vett fel az iskolaigazgató egy rátermett roma tanítónőt.
A változáshoz tehát nem kizárólag pénz kell, hanem kreativitás és minél több felkészült, elhivatott pedagógus – és nem utolsó sorban politikai konszenzus. Messing Vera ugyanis problémának tartja, hogy bár a társadalomtudományi szakma nagyjából megegyezik a „diagnózisban” és a „gyógymódban” is, a „policy maker”-ek, vagyis a politikai döntéseket előkészítő stábok nem igazán kíváncsiak a véleményükre.
2011. 04. 29. (XV/17)
