2013 őszén öt elvárást fogalmaztak meg kormánypárti politikusok devizahitel-ügyben, és ezek – úgy tűnik – máig tartják magukat: 3–5 éven belül ki kell vezetni a devizahiteleket; a törlesztőrészleteknek 15-20 százalékkal kell csökkenniük; hosszú távon is kiszámíthatóvá kell válnia a törlesztésnek; a devizahitelesek nem járhatnak jobban, mint a forintban hitelt felvevők; nem inoghat meg a bankrendszer stabilitása. A Kúria június 16-ai jogegységi határozata megnyitotta az utat az állami beavatkozásra, amennyiben egyértelműen kimondta az árfolyamrés (a hitel folyósításakor meghatározott vételi, törlesztésekkor pedig az eladási árfolyamok alkalmazása) tisztességtelenségét, az egyoldalú szerződésmódosítások (önkényes kamatemelés) és az árfolyamkockázat vonatkozásában pedig bizonyos feltételek teljesülése esetén vizsgálhatóvá tette a tisztességtelenséget.
A kormány nem tétlenkedett: az Országgyűlés a házszabálytól eltérve lapzártánk után (pénteken) szavaz a devizahiteleseket segítő törvényjavaslatáról. Ez azonban csak az első lépcső, és csak az árfolyamrésre, illetve az egyoldalú szerződésmódosításra koncentrál. A parlament őszi ülésszakában döntenek majd az olyan részletszabályokról, hogy például készpénzben vagy a tőkéből való leírással kapják-e vissza az ügyfelek a nekik járó pénzt. Valamint a legnagyobb falat is tányérra kerül: az árfolyamkockázat kérdése, végső soron a devizaalapú jelzáloghitelek forintosítása (persze nem a jelenlegi piaci árfolyamon). Utóbbiról Rogán Antal frakcióvezető beszámolója szerint a Fidesz őszi kihelyezett frakcióülése után szeretnének dönteni, hogy aztán arra kérhessék a kormányt, hogy az ügyfelek és a bankok közösen osztozzanak egymással a felelősségen.
Addig is megvan a bankok feladata nyárra. A friss törvényjavaslat ugyanis semmisnek nevezi az árfolyamrést, amely helyett az MNB hivatalos devizaárfolyamát kell alkalmazni. A különbözet visszajár (a forinthiteleseknek is), azaz a bankoknak a törvény hatálybalépése után kilencven napon belül kell átszámolniuk a folyósítás és a törlesztés összegét visszamenőleg, és erről értesíteni kötelesek az ügyfeleket. Hogy ebből mikor és mennyit lát az adós, arról majd külön törvény rendelkezik. Ami a kamattal való játékot illeti (egyoldalú szerződésmódosítás), az ennek lehetőségét tartalmazó általános szerződési feltételről (ászf) alapból vélelmezni kell, hogy tisztességtelen, ha a bank a törvény hatálybalépésétől számított 30 napon belül nem bizonyítja bíróság előtt az ellenkezőjét. És ha a pénzintézeteknek eszébe jutna véletlenül az ötéves elévülési idő firtatása, Rogán Antal (Fidesz) és Rubovszky György (KDNP) olyan módosító indítványt nyújtottak be a javaslathoz, amely a kölcsönszerződés fennállása idejére kizárja az elévülés megindulásának lehetőségét.
„Amit most a kormány törvényjavaslatként benyújtott, az körülbelül olyan, mint amikor egy ötéves gyerek rajzol egy nyeregtetős házat, és azt adjuk oda a kőművesnek, hogy építse meg. Képzelje el, mekkora káosz lesz, amikor a bankok a saját értelmezésük szerint kezdik el újraszámolni azt az 5-800 ezer hitelszerződést” – vizionálja a várható helyzetet Galcsikné Erdősi Éva, aki szerint a lényeg úgyis az elszámolás részleteit meghatározó külön törvényben lesz. A Banki Hitel Károsultjainak Egyesülete szakértője azt javasolja az adósoknak, hogy legyenek résen, amikor megérkezik a banktól az értesítés, és ha valamit nem értenek, akkor kérjenek tételes elszámolást. Számításai szerint egy 2008 óta futó, tízmillió forintos hitelnél körülbelül ötszázezer és egymillió forint között lehet a visszajáró összeg.
A szakértő azért nem érti a kormányzat jogalkotási lázát, mert megítélése szerint eddig is léteztek azok a törvények, amelyeket a mindenkori pénzpiaci felügyeletnek és a bíróságoknak be kellett volna tartatniuk, és akkor nem jött volna létre a mai, kritikus helyzet. Ezért is fájlalja, hogy az adóforintokból jól élő döntéshozók, vezetők felelősségének firtatása helyett mindenki pusztán a bankokra mutogat.
Ezt magyarázta lapunknak Balatoni András vezető makrogazdasági elemző is, amikor a tervezett jogszabályok nemzetgazdaságra gyakorolt hatásáról kérdeztük. Mint mondja, azon valóban lehet vitatkozni, hogy tisztességesek voltak-e a bankok, amikor egyoldalúan áthárították a fogyasztókra finanszírozási költségeik változását. A 2008-as világválság hatására ugyanis a pénzintézetek egyre drágábban tudtak csak svájci frankhoz jutni, a különbözet egy részét kamat formájában érvényesítették az ügyfelek felé, ám amikor 2010 után elkezdett normalizálódni a piac, a kamatok a felemelt szinten maradtak. Magyarán a rossz adósok miatti költségeiket a jó adósokkal fizettették meg.
Azt azonban – szemben a kormányzati kommunikációval – nem lehet állítani, hogy az árfolyamkockázat vonatkozásában tisztességtelenül jártak volna el a bankok – mondja Balatoni. Ezért, ha az erre vonatkozó része is átmegy a jogszabálynak, akkor az árfolyamrésből és az egyoldalú szerződésmódosításból amúgy is eredő 4-800 milliárdos kiadásai exponenciálisan ugranának meg a pénzintézeteknek. Ezek a veszteségek pedig együttesen többszörösei lehetnek a végtörlesztésből eredő veszteségnek, amely egyébként komolyan éreztette hatását a reálgazdaságban. Az elemző szerint az elmúlt húsz évben a magyar bankszektor átlagos megtérülési rátája (a befektetett tőkéhez viszonyított haszon) két százalék körül volt, és idén is 60-80 milliárd forint veszteséggel számol, amely így a tervezett „devizamentő” törvényekkel minimum megötszöröződik majd.
Ebből az alábbiak következnek: a bankok rengeteg embert ki fognak rúgni, és csökkenteni fogják a magyarországi tevékenységüket, például a hitelezést, amelynek jelentős reálgazdasági költségei lesznek, ha ugyanis nincs vállalati hitelezés, akkor beruházás sincs, és marad az amortizáció. Ráadásul a kivonuló bankok nyomán néhány szereplősre zsugorodna, monopolizálódna a magyarországi pénzpiac. Vagyis a devizaadósok rövidtávon haszonélvezői lehetnek az állami beavatkozásnak, de hosszú távon mindenki megissza a levét az ennek nyomán kialakuló piaci átrendeződésnek – vallja Balatoni András.
Galcsikné szerint is van jobb megoldás a devizahitelesek megmentésére, mint jogszabályalkotással bebetonozni egy helyzetet. Ehhez azonban a politikának ésszerű kompromisszumot kellene ajánlania a bankoknak. „Ha a kormány vezetője és a legnagyobb bank vezére ezt megbeszélték volna egymással, akkor ahhoz valamennyi másik bank is fölzárkózott volna, és egy csapásra megoldható lett volna több százezer család problémája” – állítja a hitelkárosultak szakértője. Konkrét példájában attól, aki felvett ötmilliót, és miután annyit vissza is fizetett, még mindig várnak hétmilliót, a bank már csak mondjuk 2,5-3 milliót követelne egy forint alapú, üzleti kamattal számolt kedvező lefolyású konstrukcióban.
Ez a hajó azonban vélhetően már elment, bár még van egy nyár a háttéralkukra. Hiszen miközben az egyik oldalon a kormány százmilliárdokat vesz el a bankoktól, a másik oldalon adósok tömegeit szolgáltatja ki nekik hosszú távra az által, hogy jogszabállyal hiúsítja meg például a hitelintézeti törvényben lefektetett jogelvek áthágása miatti igényérvényesítést a bíróságok előtt (ilyen például az autóhitelek egy része). Arról nem is beszélve, hogy a törvényjavaslat értelmében a jelenleg folyó – a törvény által létrehozni kívánt helyzetnél akár kedvezőbb eredménnyel kecsegtető – pereket is felfüggesztenék.
2014. 07. 04. (XVIII/27)
