A rendszer védvonalai
A rendszerváltáskor alakult ki az a házszabályba foglalt állapot, hogy csak a miniszterelnökkel szemben lehet bizalmatlansági indítványt benyújtani; a miniszterek elsősorban nem a parlamentnek tartoznak felelősséggel, hanem a kormányfőnek. Tőle, végső soron az ő elégedettségének mértékétől és minőségétől függ nemcsak a kinevezés, hanem a miniszteriális pozíció időtartama is.
Természetesen a parlamenti szakbizottságok meghallgatják a miniszterjelöltet, és az Országgyűlés a működéssel kapcsolatban tehet föl kérdéseket a tárcavezetőknek, de sem a szakbizottságok, sem a plénum szavazása nincs döntő befolyással a kormányfő által védettséget élvező személy pozíciójára. A szakbizottsági és a plenáris üléseken részt vevő kormánytöbbség pedig amúgy is mindig meg tudja akadályozni, hogy az ellenzék nyomon követhető hatással legyen a kabinet – eszerint a miniszterelnök szuverén döntésén alapuló – személyi összetételére.
A Fidesz-kormány azonban hatalomgyakorlása során nem elégedett meg ezzel a zavartalan folyamatosságot biztosító konstrukcióval, hanem az ország irányításának centrumát még messzebb vitte a parlamenti ellenőrzéstől, a népszavazási és a sztrájktörvény megszigorításával pedig – úgy is fogalmazhatunk, hogy – elérhetetlenné tette a civil mozgalmak és a népakarat közvetlen megnyilvánulásai számára is. A politikai hatalom érinthetetlenségét szolgáló törvénymódosítások társulnak azzal a jelenlegi kormányzás konkrét tevékenységére jellemző strukturális átalakítással, amely a miniszteri felelősséget még inkább elhalványítja, mivel nem ők, hanem az elszaporodó és könnyen lecserélhető államtitkárok vannak hivatva arra, hogy – ha minden elkendőző erőfeszítés ellenére sem lehet tagadni az elkövetett hibát – „elvigyék a balhét”. Vagyis mindenestül rájuk hárul a tényleges felelősség, holott a döntéseket nem ők hozzák, és a végrehajtás vonatkozásában is meglehetősen szűk keretek között mozognak.
Csodálkozzunk együtt!
2016. 04. 29. (XX/17)
