Néhány hónappal az országgyűlési választások előtt az ellenzék állapotát tekintve megerősödhet bennünk az a feltételezés, hogy nincs más választásunk. Akár akarjuk, akár nem, minden marad a régiben. Hiszen a döntés fogalma azt kellene, hogy jelentse: legalább kettő közül lehet választani. Most azonban egyáltalán nem tudhatjuk, hogy melyik a másik. Mert nincs valóságosan versenyeztethető alternatívája a regnáló hatalomnak. Vannak ugyan (és lesznek is) – a kelleténél több – választható pártok, de ezek egyike sem biztosítja a változás reális feltételeit. Ennélfogva a választás csak illúzió. Holott a változás lehetősége volna a parlamentáris demokrácia veleje, ami a választásokon való részvétel jelentőségét, sőt méltóságát biztosítaná.

2016 decemberében jelent meg a Kossuth kiadó gondozásában A civilek hatalma című tanulmánykötet. Egy olyan időszakban, amelyet – ahogyan a kötet bevezetőjében Ágh Attila fogalmazott – a „részvétlen demokrácia” kifejezés jellemez leg-inkább. A részvétlenség egyfelől a szolidaritás, másfelől az aktivitás hiányára is utal, hiszen ma a társadalmi aktivitás a védekezésre korlátozódik: nincsenek önálló kezdeményezések, érdekérvényesítő akciók, de ha mégis vannak, akkor menetközben rendre kifulladnak, leblokkolnak a kívánt cél elérése előtt; az erődemonstrációk a politikai hatalomnak a civil szférát sértő visszaéléseinek részleges elhárítására korlátozódnak. Ilyen körülmények között a védekezés természetesen nem jelenthet hatékony védelmet, mert nincs döntő befolyása a meghatározó jelentőségű társadalmi folyamatokra.

Napjainkban mintha elfelejtődött volna az a politikai éle-tünk megújulását szorgalmazó, korábban gyakran emlegetett követelmény, hogy erkölcsi fordulatra volna szükség. A közvélemény talán belátta az etikai értékek megvalósításának és hathatós számonkérésének a lehetetlenségét, tudomásul vette közéletünk anomáliáinak kiküszöbölhetetlen jelenlétét. Egyre kevésbé háborodik fel, és alig mutat ellenállást a növekvő és szaporodó visszaélések láttán.

Lehet, hogy nem illendő romba dönteni azok reményeit, akik kormányváltásban bíznak, de még ennél is károsabb a kiábrándultság amúgy sem sekély medrének elmélyülését figyelmen kívül hagyva a pillanatnyi – és igencsak kétes értékű – haszon látszatára hagyatkozni, hamis illúziókat táplálva. Merthogy már most, egy évvel a parlamenti választások előtt világosan látható – s ehhez nem kell prófétai karizma –, hogy a kormányváltás veszett fejsze, amit – mármint a fejszét – a bibliai történet szerint csak természetfeletti erő hozhat a felszínre (vö. 2Kir 6,1–7).

A hermeneutika az értelmezés tudománya vagy inkább művészete. Mivel tudásunk nyelvileg determinált, csak azt nevezhetjük megszerzett ismeretnek, amit képesek vagyunk szavakba önteni. Ámde a kimondott szavak mögött mindig ott van a „belső szó”, amely sohasem jut el a kifejezés szintjére. Hiszen amit mondunk, nem fedi le hiánytalanul azt, amit gondolunk. A hermeneutika lényege  –  ahogy azt Hans-Georg Gadamer a Jean Grondinnel folytatott beszélgetésben megfogalmazta  – a „verbum interius”-ban (a belső szóban) van.

Vannak olyan fogalmaink, amelyeknek realitása a működésükben nyilvánul meg. Ha viszont nincsenek hatásos életjelenségeik, akkor sem fölösleges beszélni róluk. Valahogy így vagyunk a civil társadalommal is.

A filozófiatörténetben Nietzsche nevéhez fűződik az a korunk társadalmait kiváltképpen jellemző felismerés, hogy a felsőbb és alsóbb társadalmi rétegek eltávolodásának okai között nemcsak az anyagi különbségeket lehet és kell számba venni, hanem az erkölcsi-etikai indítékokat és azok messze ható következményeit. Fordítva gondolta, mint később Marx, aki a termelőeszközök tulajdonlásából vezette le a burzsoázia és a munkásosztály között mutatkozó érdekellentéteket, amelyek a termelőeszközök köztulajdonba vételével automatikusan szűnnek meg. Mi már azonban tudjuk, hogy nem ez történik. És korántsem csak azért, mert az orwelli tétel szerint vannak az átlagnál egyenlőbbek, hanem azért is, mert a tömegek lázadás helyett a rajtuk élősködők magatartását gyakorta követendő példának tekintik. Nem legyőzni akarják a fölöttük állókat, hanem bekerülni közéjük. Ez a törekvés kisebb kockázattal jár, mint a kétes kimenetelű küzdelem.

A zenedoboz bohóca, ha felhúzzuk a szerkezetet, táncol, de nem a zene dallamára, hanem úgy, ahogy a fogaskerekek mozgatják. A bohóc nem hallja a zenét, ezért mozog mechanikusan. A mozgás és a dallam között semmiféle összefüggés nincs, csak annyi, hogy egyszerre kezdődnek, és egyszerre szűnnek meg. Mégis az az illúziónk, hogy a bohóc a zenére táncol. A posztmodern társadalmak tömegemberei is így élnek: látható és láthatatlan hatalmak tartják mozgásban őket, miközben egyre süketebbek az eszmék és alapértékek messzi múltjukból átszűrődő hangjaira. De váltig az az illúziójuk, hogy szabadságban élnek, és a demokrácia emberi méltóságot biztosító elvei szerint tevékenykednek. Pedig már régen elvesztették az önálló gondolkodás képességét.

Valami nem egészen stimmel a közéletünkben. Sőt, vannak, akik azt vallják, hogy semmi sem. Az állampolgári elképzelések meglehetősen messze kerültek attól, amit a hazai politikai elit – beleértve annak mindkét vagy minden lehetséges oldalát – képviselni tud vagy akar. De amikor ritka pillanatokban mégis mutatkozik némi egybeesés, az összhangba akkor is disszonancia keveredik, az állampolgári remény és a képviseleti megbízást birtokló politikus ügyintézése egyre távolabb kerül egymástól, majd végképp beleveszik a minden értelmes érvet elnyelő érdekek csatazajába.

Honnan és miként váltható le a jelenleg regnáló kormánykoalíció? Erre a kérdésre nemcsak az elemzők keresik a választ, hanem a pártpolitikai mozgásokban is fellelhető a válaszkeresés igénye. Az egyes közéleti szereplők megszokott magatartásától eltérő, de nem túlságosan meglepő produkciókat tapasztalhatunk azoknak a részéről, akik önmaguknak a kormányváltásban kulcsszerepet szánnak.

Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő, aki tiltakozó demonstrációkat szervezett az egészségügy tarthatatlan helyzetének felszámolásáért, április elején a közvélemény tudomására hozta, hogy küzdelmét feladja, mert már képtelen elviselni tevékenységének egzisztenciális következményeit. Bár úgy tűnik, folytatja harcát, a bejelentés szimptomatikus jelentőségű. Be kellett látnia erőfeszítéseinek hiábavalóságát, mert – s ebben ez az igazán megrendítő üzenet, hogy közérdekű áldozatvállalásában – magára maradt. A történet mostani helyzetünk tanulságos jelképe, amely Babits Politika című versének sorait idézi: „Martinuzziak kora jött újra. Összeszorított  / fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság. / Már látom a csukott ajk és nyitott szem hőseit.”

Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő, aki tiltakozó demonstrációkat szervezett az egészségügy tarthatatlan helyzetének felszámolásáért, április elején a közvélemény tudomására hozta, hogy küzdelmét feladja, mert már képtelen elviselni tevékenységének egzisztenciális következményeit. Bár úgy tűnik, folytatja harcát, a bejelentés szimptomatikus jelentőségű. Be kellett látnia erőfeszítéseinek hiábavalóságát, mert – s ebben ez az igazán megrendítő üzenet, hogy közérdekű áldozatvállalásában – magára maradt. A történet mostani helyzetünk tanulságos jelképe, amely Babits Politika című versének sorait idézi: „Martinuzziak kora jött újra. Összeszorított  / fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság. / Már látom a csukott ajk és nyitott szem hőseit.”

Mindenhez hozzá lehet szokni. Csak idő kérdése. Nem biztos, hogy a politikától befolyásolt körülményeinket kedveljük, szívünk mélyén talán szabadulnánk belőle, de éppen a megváltoztathatatlanság miatt – úgy érezzük – ki kell egyeznünk szűkülő lehetőségeinkkel. Könnyen, avagy nehezen alakuló felfogásunkat, életvitelünk esetlenül tébláboló bizonytalanságát, avagy kötéltáncosokat megszégyenítő ügyeskedéseinket – mindegy! –, a demokráciáról kialakított elképzeléseinket így is, úgy is magához idomítja a kőkemény valóság.

Tacitustól származik a mondás, hogy „harag és részrehajlás nélkül” kell történelmet írni. Persze jó és hasznos lenne, ha nemcsak a régmúltról, hanem a jelenünkről formált ítéleteinket sem befolyásolnák irracionális indulatok. Csakhogy manapság még a távolabbi és a közelebbi múltunkról sem tudunk elfogultság nélkül beszélni, nemhogy a jelenünkről, ahol a sorjázó értékítéletek sokszor annyira a szubjektivitásból erednek, hogy szinte lehetetlen visszatalálnunk a többlépcsős gondolatmenet kiindulópontjához, a tényszerű okhoz, amit idő­közben az ítéletalkotó maga is elfelejtett. Ilyenformán a tények összezsugorodnak a fellángoló indulatok tüzében.

Korszakváltás idején, a középkor és az újkor határmezsgyéjén született Machiavellinek a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szóló műve, a Fejedelem – s talán ezért is éled mindig újra a történelmi változások alkalmával, amikor a régi világ letűnőfélben van, de a társadalom a küszöbön álló megújulásból vajmi keveset érzékel. Már csak ezért sem tarthatjuk puszta véletlennek, hogy a rendszerváltás körülményei között nálunk is újraéledt, sőt, rendkívüli szívósságáról tanúbizonyságot téve napjaink politikai életében is erőteljesen jelen van.

A politikai hitnek semmi köze a transzcendens hithez. Legfeljebb csak ahhoz, amit a valláskritika – tévesen és elnagyoltan – feltételez. Inkább a fanatizmussal mutat rokonságot, amely a meggyőződés bizonytalanságát szabadjára engedett indulatokkal palástolja. A politikai és a vallásos hit annyira különbözik egymástól, mint Káin és Ábel áldozata. Mint a káromkodás és az ima.

Minden kezdeményezés, amely közéleti állapotaink tarthatatlan ellentmondásainak felszámolására törekszik, figyelemre méltó. Így van ez a Ferge Zsuzsa, Horváth András, Iványi Gábor és Lovas Zoltán által meghirdetett baloldali orientációjú Demokratikus Kerekasztal esetében is. De éppen a törekvés szükséges célját elismerve elkerülhetetlennek mutatkozik a kiindulópont tévedésére reflektálni. A félrevezető alapvetés ugyanis a kívánt megvalósulást kérdőjelezi meg. Márpedig – meggyőződésem szerint – ez a kezdeményezés félreértésen alapul.

A tervezett internetadó visszavonásáért lezajlott országos tüntetéssorozat olyan félreérthetetlen üzenetet küldött a kormánykoalíciónak, amely messze túlmutat egy újabb adóteher elleni tiltakozás reálisan feltételezhető méretein. S itt nem is a közbekiabálásokra kell elsősorban gondolnunk, hanem a transzparensekre, amelyek alatt gyülekezett, és amelyeket magasra emelve vitt a tömeg. Mert ebben a műfajban is az elröppenő szavaknál meggyőzőbb és egyetemesebb jelentőségű a leírt szöveg, amely ezúttal „bűnözőnek” bélyegezte és távozásra szólította fel a kétharmados választási győzelemmel regnáló kormányzatot.

A Nagy Konstantin nevéhez és a milánói ediktum dátumához köthető szemléletváltozás fordulópontot jelentett az állam és az egyház kapcsolatának történetében. Nemcsak a keresztényüldözések szűntek meg, hanem elkezdődött az egyház államhatalmi intézményekbe történő integrációja is, amelynek következtében a vallási közösségek szolgáló szerepét az uralkodásra való hajlam váltotta föl. Az egyházi hierarchia gyorsan felismerte a számára kedvezőnek mutatkozó lehetőséget, s rövidesen a szakrális hatalom elsőbbségének követelésével állt elő a profán, azaz a császári-uralkodói hatalommal szemben. Világnézeti hova­tartozás nélkül csak örülhetünk annak, hogy ez az egyháztörténeti korszak lezárult, s a vallásos közösségek visszatértek eredeti hivatásukhoz.