Habkönnyű romantikus komédia tisztes színészi játékkal, háttérben az Apolló-programmal. Ez a Vigyél a holdra című nyári mozi zanzája. Külön cikket lapunkban ez nem okolna, de van egy háttérszereplő, a jellegzetes amerikai marketing, melyet egyszerre utál és csodál a világ Amerikán kívüli „maradék” része. Ez indokolja sorainkat, hisz a téma enyhén szólva az asztalon hever. És szándéka sincs lekerülni róla.
A történet szórakoztatásba csomagolt példázat – talán akaratán kívül az. Bemutatja azt a hatékony befolyásolási mechanizmust, ami ma a világot mozgatja. Ez pedig az áruk, életmódok, ideológiák megfelelő csomagolása és fogyaszthatóvá tétele. A tudatiparnak egyszerre vagyunk fogyasztói és áldozatai és nem csak akkor, amikor kosarunkba árut helyezünk, hogy gondosan felügyelt hatások eredőjeként rostokat és fehérjéket vegyünk magunkhoz. Ugyanígy „megeszünk” életérzéseket és viselkedési mintákat, politikai véleményt és kulturális attitűdöket is – a csúcsra járatott, tudományok sorával tuningolt marketing révén.
Az USA meg emiatt zűrben. Ez a felállás az első Szputnyik fellövésével (1957) debütált, s ráhúzódott az egész hidegháborús érára. Ki előbb és ki nagyobbat; ez volt a jelszó az USA és a Szovjetunió versenyfutásában az űrbe jutásért, majd a Holdra szállásért. A magát (némi okkal) a világ legerősebb-legjobb országának kikiáltó Amerika polgárainak milliói kezdtek szorongani az említett szovjet űreszköz bip-bip hangját a rádión keresztül hallva. S bár a hírhedt McCarthy-éra véget ért, a helyzet hamar felforrósodott, különösen, hogy az első embert is a szovjeteknek sikerült az űrbe kijuttatniuk. A lecke fel volt adva Amerikának, így Kennedy elnök kiadta az ukázt: az évtized végéig embert kell juttatni a Holdra. Persze amerikait. Megindult az Apollo-program, ömlött a kormányzati pénz a nagy álom megvalósításába.
2024.08.31. (XXVIII/35)
