A náci eutanáziaközpontok, melyek közül öt Németországban (Brandenburgban, Hadamarban, Sonnensteinban, Bernburgban, Grafeneckben) működött, miután pszichiátriai kórházakból vagy fogyatékkal élők otthonaiból átalakították őket, ma múzeumként látogathatók. Csakúgy, mint az Ausztriában, a mauthauseni koncentrációs tábortól nem messze található 400 éves reneszánsz Hartheim-kastély, amely a modern eugenikáról szóló kiállításnak is otthont ad.
Fizessen elő még az áremelés előtt a Hetekre és spóroljon velünk! Részletek a Hetekben és a https://www.hetek.hu/elofizetes oldalon.
Ezek a hatalmas intézmények rengeteg embert foglalkoztattak – kik voltak azok, akik a rémtettekhez – ha csak közvetve is – asszisztáltak? Simon Wiesenthal „a gyilkosság iskoláinak” nevezte a központokat: nem kiválasztották, hanem kiképezték az alkalmazottaikat arra, hogy aztán a koncentrációs táborokban is képesek legyenek nap mint nap, hétről hétre több tízezer ember halálát végignézni anélkül, hogy összeroppanjanak a látottak súlya alatt. Wiesenthal arra kereste a választ, hogy hogyan válhatnak az emberek annyira kőszívűvé az áldozatok szenvedése iránt, hogy ne „menjenek tönkre”, mint mondjuk a gépek. Nos, a hartheimi kastélyt és a többi klinikát úgy szervezték meg, mint az orvosi iskolákat – kivéve, hogy a „diákokat” nem az emberi élet megmentésére, hanem a lehető leghatékonyabb elpusztítására tanították. A halált klinikailag tanulmányozták, az áldozatokat precízen lefényképezték, tudományosan elemezték. Vagyis, a haláltáborok létrehozása előtt az eutanázia-helyszínek kutatási létesítményként szolgáltak a nácik által Gnadentodnak nevezett „kegyelmi gyilkosságokhoz”. A hartheimi pincék ajtajában lévő kukucskáló nyíláson keresztül figyelték stopperórás orvosok a haldoklókat, és tizedmásodpercre lemérték a haláltusájuk hosszát.