A világháború utáni évek meglehetősen zavaros helyzetet hoztak létre Amerikában. Egyszerre jelent meg a felemelkedés lehetősége a zsidók előtt, ugyanakkor – különösen az ’50-es években – sok minden megmaradt az előző időszakok problémáiból is. A németek és japánok kapitulációját követően a Szovjetunió vált az elsődleges veszélyforrássá, ami létrehozta az Egyesült Államokban a hidegháborús antikommunista konszenzust. Ez azzal fenyegetett, hogy a zsidó lakosság hagyományos baloldali kötődése miatt elszigetelődhet. A marginalizációtól való félelem ösztönzőleg hatott a társadalmi befogadásért folytatott küzdelmükre.
A zsidóság jelentős része teljes erővel támogatta az antikommunista konszenzust, és igyekeztek jó állampolgárnak tűnni a többség szemében. Azonban nemcsak az jelentett problémát, hogy nehezebben tudtak azonosulni az ennek mentén felfűtött patriotizmussal, hanem az is, hogy a hidegháborús hevület időnként paranoiába csapott át, és a szabadságjogok megnyirbálását is magával hozta. 1947-ben Truman elnök például hárommillió szövetségi alkalmazott politikai előéletét vizsgáltatta át, McCarthy szenátor boszorkányüldözésekre hajazó vizsgálatai és intézkedései pedig komoly félelmet keltettek országszerte.
A zsidóság azzal a nehézkes feladattal állt szemben, hogy valamiképp a harcias és patrióta antikommunizmust összekapcsolja a liberális célkitűzésekkel. Ehhez az előző részben már említett mítoszteremtésen túl arra is szükség volt, hogy a szélesen értelmezett szabadságjogokat Amerika szovjetekkel szembeni fölényének szerves részeként tudják elfogadtatni a társadalommal. Ugyanakkor bizonyos helyzetekben hasznos eszköznek bizonyult a hallgatás is. Ennek példája a zsidóság Julius és Ethel Rosenberg perében tanúsított magatartása, akiket azzal vádoltak, hogy atomtitkokat adtak át a szovjet kormánynak. Az egyik legerősebb zsidó szervezet, az American Jewish Committee egyik tagja aggódva meg is jegyezte, hogy amennyiben sikerül összekapcsolni a kommunizmussal a zsidóságot, ők lesznek a bűnbakok a harmadik világháborúért. Ezért a zsidó nyilvánosság vezetői mindent megtettek, hogy a saját közösségük tagjai se tekintsék a Rosenberg-pert egy második Dreyfus-ügynek, és igyekeztek távol tartani magukat a kérdéstől, hogy a vádlottak vallási hovatartozása lehetőleg semmilyen jelentőséget ne kapjon.
2024.08.23. (XXVIII/34)
