A film annyira jól sikerült, hogy nehéz fogást találnunk rajta. Ha szigorú éttermi szakírók lennénk, most egy Michelin csillagot simítanánk az asztalra, elégedetten hátradőlve a magunkévá tett élmény után.

Hol is kezdjük? Nehéz belevágni, mert annyira egyben van a dolog. Ruth (Sandra Bullock) szabadul a sittről, rendőrgyilkosság miatt ült, ami ugye joggal az egyik főbűn a társadalmi többség szemében, hiszen oly valaki életét ragadja el, aki a mi életünk védelmére esküdött fel. Húsz év persze nagy idő. Egy kicserélt világ várja odakint, amiben egy dolog a biztos:

megbélyegzés, gyanakvás és elutasítás várja, mégpedig menetrendszerűen.

Ám úgy tűnik előre bekalkulálta, hogy a „megbocsáthatatlan” bűn immár örökre ráégett és előtte kürtöl, kezdjen bárhol is bármibe. Ez a bélyeg minden induló emberi kötődést persze azonnal hazavág, ezért Ruth kőkemény lelke immár szilárd gránittá válik - a szabadulás utáni hetekben.

Mindezek dacára a jó öreg Jean Valjean (sokunk egyik alapembere) bátran felemlíthető a Bullock játszotta figura előképének. Mindkét nehéz sorsú exfegyencre ráég ugyanis a múlt és mégis van valami hatalmas küldetés mindkettejük tarsolyában. Ez élteti őket a tengernyi elutasítás közepette.

A monumentális Nyomorultak francia fegyencét egy katartikus erejű élmény energizálja; gonosz árulóként szakad rá az érdek nélküli jóság és teszi más emberré, ismerjük hogyan. Ruthra ilyen sorsfordító hatás nem talál, több apró empatikus tett azonban utoléri őt is. 

Bullock viaszsima (és sajnos erősen botoxolt) szoborarca tökéletes pajzs ehhez a „fegyencedzett” karakterhez, így teljesen belülről hozza a csak látszatra szenvtelen túlélőgépet, a valóságos lélektani terminátort. Vagy női John Rambot, akit nem Vietnam tett tönkre, hanem a saját tragikus múltja, emiatt él át poszt-traumás tüneteket. Nemcsak mániásan magánykedvelő, de azonnal üt, ha belép valaki az intimszférájába. Vagy a cuccaihoz nyúl. Ütik persze őt is, ahol érik. De nem érdekli, mert egyetlen célja van: megtalálni a húsz éve tőle elszakított kishúgát. Szinte életösztön ez nála, teljesen anyai-jellegű. Esténként erről fantáziál, emiatt tér vissza a gyilkosság színhelyére, kettejük családi házába, ahol az új lakó segít neki megtalálni örökbeadott testvérét. A nevelőszülők nyilván nem akarják megzavarni furcsa rémálmokkal küzdő tehetséges zongorista lányukat, aki nem emlékszik az őt ötéves koráig nevelő nővérére, sem arra, ami történt.

A lelőtt seriff két fia viszont nem felejt és máris szörnyű bosszút forral.

Ennyi a történet. Egyszerű, leszámítva egyetlen csavart (de aztán az nagyot üt!) szinte előre kiszámítható. Mégis, komoly mestermű érkezett el hozzánk, ami napok múltán is eszünkbe jut, ami a ránk zúduló folyamatos médiahatások cunamijában egészen ritka teljesítmény. 

És még nem is szóltunk a vágások és a jelenek alá tökéletes ritmusban illesztett hömpölygő dallamfutamok tökéletes harmóniájáról. Meg a durva környezet tudatos használatáról. Látjuk ugyanis ezt az iparvárost (Seattle) benne olyan utcákat, olyan emberekkel, ami a Reszkessetek betörők vagy ezernyi más, amerikai filmes életkép vonalazta ízlésvilágunkba sehogy se fér bele. Ennyi lepusztultság a világ, (egy darabig még) elsőszámú nagyhatalmában? Nagyon úgy tűnik, nem egy díszletvárosban forgattak a készítők… 

És még valami a végére. Fontos kiemelnünk, hogy a film rendezője, a német Nora Fingscheidt, akinek ez az első, angol nyelvű nagyfilmje: nő.  Rázós dolog ma nemről beszélni bármely teljesítmény okán. De esetében teljes tudatossággal tesszük, mert igen nagy előnye remekbe szabott munkájának.

S hogy miért? 

Mert az egész filmben érzékelünk valami nehezen megfogható, de érzékelhető pluszt, ami a direktor mozgatta jellemek finom árnyalását sajátos megvilágításba helyezi. Mondanak olyat hogy, a női szem az apró részletekre fogékonyabb; úgy tűnik ez korántsem csak az ízléses lakásbelsők és a változatos ruhatár esetében jön kimondottan jól az emberiségnek. Egy sajátos empátia például ott van a filmben pár apró gesztusnál, amelyek bizonyára nem véletlenek. De nagyon jó, hogy ott vannak, mert ettől a film nem veszít a feszes drámaiságából. És nem is lesz propagandaízű, mint lenne például egy harcos feminista kiáltvány, ha ugyanezt a történetet valaki ilyesmire akarná felhasználni. 

Jó, hogy nem ezt történt most.