Lehetett volna a valós esetből filmre vitt sztoriból erős társadalomkritika, a mindent felzabáló konzumpolgár (meg az őt dróton rángató cégek) jóféle torztükre is. Ám ahhoz kicsivel több merészség, és még egy maréknyi tehetség kellett volna. Bár lehet, hogy csak biztosra akartak menni a projekt vezérei és az újsághírből valami egyszer használatos néznivalót kívántak összeütni. 

Ez picikét sikerült. Habár a helyzet és jellemkomikumra egyaránt építő poénokat biztos nem idézzük később úgy, ahogy mondjuk a Rózsaszín párduc, az Örömapa vagy a Stallone-féle Oscar pazar helyzeteit. De mégis

kapunk pár villanást az amerikai fogyasztói létforma visszatetsző/szánalmas/bohókás világából.

A történet szerint két átlag-amerikai asszony (egy fekete és egy fehér) az interneten át vásárlói kedvezmény kuponokkal árasztja el fél Amerikát. Ezeket előbb raklapszámra lopatják el a mexikói nyomdából, majd töredékáron adják tovább.

Egy darabig mindenki jól jár. A nagy cégeknek fel se tűnik a veszteség, a háziasszonyok ezerszám örülnek, az ötletgazdák vastagodnak… és persze vásárolhatnak. Ruhákat, autókat, fegyvereket (!) mindent, amit birtokolni lehet.

Ezáltal pedig valahogy kiteljesedik az életük, javul lelkük egyensúlya. Főleg, hogy olvasatuk szerint ők nem is lopnak - mert „ez olyan csúnyán hangzik” – csupán ügyeskednek kicsinyt… 

Amerika mindenesetre az öntudatos vásárlók paradicsoma, ez cáfolhatatlan. Amott a vevők (gondoljuk innét) csakis minőségit kapnak, ez nekik az alap. És mindenki-mindenhol szeret jól járni. Ezért vannak a kuponok, amikre mi először alighanem a Reszkessetek betörőkben csodálkoztunk rá, hiszen Kevin ezeket előrántva csengeti ki az összeget a pénztárnál. Azóta persze (mint minden) ez is bejött hozzánk az ígéret földjéről, azonban valljuk meg, kuponügyben még mindig a harmadik világhoz tartozunk.

Az ősforráshoz képest mindenképp, ahol e kis színes papírfecniket használva mesés összegekkel lehet csökkenteni a nagybevásárlást. Mindez egyfajta függőséget (kuponláz) is okozhat könnyedén, az örökös jóljárni-akarás kényszerét.  

A háziasszony e filmben például külön szobát rak tele a „tucatjával olcsóbb” termékekből, hektószámra áll az öblítő, sok karton csipsztől roskadoznak az erős raktári polcok. Jól sejtjük, e sekélyes létnél többre is futná (egykor olimpikon volt) s hogy bizony pótcselekvés ez a javából; a vágyott baba nem érkezett meg, többszöri próbálkozásra sem… így maradt a termékek ragadozásának öröme. Aztán jön a fent említett nagy ötlet és

máris fújódik a gyors gazdagodás lufija.

A karakterek egy-egy ismert sablont megjelenítve sorjáznak be egymás után a sztoriba. Előbb JoJo jelenik meg, a fekete barátnő, aki hozza a szokásos afroamerikai-filmes kliséket; muzikális, impulzív, hangulat-ingadozó, ahogy ezt sokszor láttuk már. Ott van aztán az anyja, aki állandóan zsörtölődik, ez is egy tipikus etnikai sablon, de úgy látszik, még működik, csoda, hogy a polkorrektség zord őrei nem írták ki a szüzséből.

Beköszön aztán korunk antihőse, az „agresszív fehér ember” is. Mikor megjelenik, azt egész falkában teszi, talpig gyakorlóruhában és persze géppisztolyt a nyílt utcán géppisztolyt lóbálva („mert joga van hozzá”).

Szinte hiányzik egy piros Trump-sapka valamelyik militarista-szélsőjobbosnak a kobakjáról… ezt valahogy kifelejtették.

Visszatérve a fogyasztói társadalomra, megjegyeznénk, hogy a nyomasztó (és függőségbe taszajtó) árubőség, mint olyan, eredetileg azért nem csapásként funkcionált. Mi több, a javak fejlett országokban látható mostani könnyed elérhetősége nem is oly régi extraság, úgy fél évszázados állapot, a háború után felnőtt generáció első nagy fellélegzése tulajdonképp. De úgy látszik valaki(k) valamit túltoltak, mert

a shoppingolás (mai méretekben) jobbára öncél lett, valamiféle flow-állapot, amit fel lehet és kell gerjeszteni újra és megint, hiszen bizonyos változások az agyállomány kémiájában szüntelenül azt jelzik vissza, hogy a boldogság  beköszönt ilyenkor, két kísérőjével, a stabilitással és elégedettséggel karöltve. 

Mifelénk is teret nyer mindez. Kérdés hogy mi lesz most, emelkedő árszintek, elszálló üzemanyag árak idején? Lehetséges kicsi életformaváltozás, páran fontosabb ügyekre koncentrálnak-e vajon? Vagy az újabb termékek folyamatos, szünet nélküli birtokba vételének ingere már oly erős, hogy azt továbbra is csillapítani kell, még ha az most több munkaidőt és pénzkeresésre fordított energiát szív el tőlünk? 

A Kuponkirálynők mindenesetre a bíróságon, majd onnét a jól ismert narancssárga kezeslábasban végzik a vásárlás felhőtlen öröméből induló útjukat. Ám azért nem koppannak oly nagyot (vádalku, kedvezménnyel szabadulás) hisz valahol a „rendszer” érzi, nagy szükség van rájuk, hogy a fogyasztás, s vele a gazdaság motorja pörögni tudjon. Igy a kisiklást megbánni se nagyon kell. És ez azért valamiféle tanulság az egész jelenséget töprengve szemlélő megfigyelő számára…