Boldogságos kismamák
A kisdedet keblére ölelő, a boldogságtól átszellemült arcú madonnaábrázolások
vagy az újabb kelet? Pampers reklámok láttán azt hihetjük, hogy az anyaság a világ
legtermészetesebb dolga, s minden nőből automatikusan, egyik napról a másikra jó
anya válik. Az európai ember anyaságról alkotott képét nyilvánvalóan hosszú évszázadokon
át befolyásolta a Mária-kultusz
– amely egyben anyakultusz is – azt a felfogást eredményezve, hogy az a nő, akinek
gyermeke van, szükségszerűen csak katartikus élményben részesülő, "boldogságos"
kismama lehet.
Ezzel szemben a mai modern pszichológia álláspontja szerint az emberi életben előforduló
stresszhelyzetek közül az első háromban tartatik számon a gyermek megszületése.
Ahogyan a házasságkötés óriási változásokat eredményez egy ember életében, a
gyermekek megérkezése is (különösen az első gyermeké) alapjaiban megrázza az addig
megszokott családi viselkedési mintákat. A gyermekszülés, az otthonlét, az anyai
szerep zavartalan kialakulása, a házastársi szerep módosulása egyáltalán nem magától
értetődő folyamatok, megannyi megkérdezetlen kérdést vetnek fel az érintettekben
(ezeknek többségét nem illik, illetve nincs hol megkérdezni). Az anyaság körül
kialakult mítoszok, a terhesség során kialakított idealista képek után a legtöbb
fiatal szülő azzal szembesül, hogy itt egy, az egész életet érintő nagy változásról
van szó, amely felelősséggel, lemondásokkal is jár a felhőtlen öröm mellett.
Pszichológusok véleménye szerint a mi
pszichológiai kultúránk egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy az anyaság körüli
traumák megoldásában segítsen.
A szakértők véleménye szerint egyetlen család sincs, ahol a gyermek megérkezése zökkenőmentes,
stressz nélküli életszakasz lehetne – át kell rendezni a lakást, megváltozik a
család életrendje, új szerepeket kell megtanulni, az anya mobilitása nagymértékben
csökken, az anyagi életet át kell szervezni, a papa nem ritkán mellékállást kell
hogy vállaljon
, megannyi változás egyszerre, ugyanabban az időben
A kérdés
csupán az, sikerül-e ezekre a változásokra felkészülni, a szóban forgó életszakasz
kínálta csapdákat fegyelmezett módon elkerülni, s még ha nem is tökéletes, de elég
jó anyává válni.
Anyai ösztön?
Az anyaság témakörét vizsgálva azonnal felmerül a kérdés: miből is táplálkozik
az anyaság? Ösztön lenne csupán, mely minden nőnem? élőlény génjeiben megbújik,
s a kellő időben aktiválódik? Vagy esetleg úgy sajátítjuk el olvasmányainkból, a
szájról szájra járó történetekből, régi, jól bevált babonás tanácsokból vagy
a tévéreklámokból?
Dr. Szabó Éva, a József Attila Tudományegyetem Pszichológiai Tanszékének adjunktusa
szerint az ember esetében csupán csak az anyai ösztönt emlegetni sokkal inkább tévhit,
mintsem megalapozott állítás. Kísérletek igazolják ugyanis, hogy bizonyos
alaptechnikákat leszámítva (például egyes mozdulatok vagy az, hogy a szülést követően
a nők 99 százaléka a szív felőli oldalon öleli magához először gyermekét) sokkal
inkább tanult magatartásról van itt szó, amely alapvetően négy fő forrásból táplálkozik.
A tényleges anya-gyermek kapcsolat elsősorban az anya gyermekkori, saját anyjához fűződő
kötődési mintázatait mutatja. Ez a kötődési séma nem tudatosan rögzül az
emberben, hanem egy korai, öntudatlan tanulást jelent, melyben mind a pozitív, mind a
negatív elemek továbbadódnak. S amikor a nőből anya lesz, a mélyen benne lakó minták
felélednek. Kissé sarkítva, de igaz, hogy anyáról anyára száll ez a magatartásforma.
A legtöbben tehát úgy nevelnek, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ezt attól tanulták,
aki őket nevelte.
A második csoportba azok a tanult kötődési minták tartoznak, amelyek bővítik – jó
esetben pozitívan befolyásolják – az eredeti anyához fűződő viszonyból megtanult
viselkedést. Egy-egy jó baráthoz, testvérhez, a házastárshoz fűződő viszony kötődési
mintái nagyban segíthetnek, ha az eredeti anyához való kapcsolat torz vagy sérült.
A pszichológusnő elmondása szerint a harmadik forrás, amely a korai anya-gyermek
kapcsolatban kulcsfontosságú, a szülést követő néhány hét során lezajló
folyamat. A születést követő harmadik-negyedik hétre az ifjú anya hirtelen elkezdi
ismerni gyermekét, s környezete legnagyobb megdöbbenésére pontosan tudja, az miért sír:
mert éhes, mert fázik, mert közelségre vágyik
A hiedelemmel ellentétben itt nem
az anyai ösztön "kialakulásáról" van szó, hanem szintén tanulásról: az anya
mintegy megtanulja értelmezni gyermeke jelzéseit, kialakul a korai kommunikáció.
Negyedrészt pedig az éppen aktuális, divatban lévő kulturális trendek is befolyásolják
az anyaságot, annak megélését. Régebben például a mesterséges táplálást (tápszerek)
részesítették előnyben, most azonban minden fórumon kizárólag az anyatejes táplálást
tartják elfogadhatónak. Az adjunktusnő véleménye szerint orvosi és biológiai
szempontból az anyatejes táplálás mellett tehetjük le a voksot, de semmiképp sem állíthatjuk
be ezt a megoldást kizárólagosnak úgy, hogy közben szorongó helyzetbe hozzuk azokat
az anyákat, akiknek nincs anyatejük, vagy valamilyen oknál fogva nem tudnak szoptatni.
A normális megoldás annak zászlóra tűzése lehetne, hogy tápláld a gyermekedet,
ahogyan csak tudod.
Mindebből kitűnik, hogy az első anyasággal kapcsolatos csapda abban áll, hogy nagy esélye
van annak: a szüleinktől kapott mintát továbbítjuk saját gyermekeink felé. Ha ez többnyire
helyes, nincs nagy probléma. Ha azonban világos, hogy ezek az érzelmi szálaink sérültek,
érdemes időt szánni más, általunk pozitívnak tartott mintaképek tudatos tanulmányozására.
Otthon, édes otthon
Hazánkban az édesanyáknak lehetőségük van otthon maradniuk gyermekük hároméves
koráig úgy, hogy közben bizonyos szociális juttatásokat kapjanak. (Ellentétben némely
nyugati, pl. Anglia, vagy jó néhány közel-keleti országgal, pl. Törökország, ahol
a gyes ismeretlen fogalom.) A jelenlegi védőnői tapasztalatok azonban azt igazolják,
hogy nincs minden rendben ezzel az időszakkal. Néhány védőnő beszámolója alapján
elmondható, hogy az otthon lévő anyák nem mindig egyforma lelkiállapottal élik meg a
gyes idejét. Természetesen sok más változat létezik, de ma az alábbi három fő
tendencia érvényesül egy átlagos védőnői körzetben.
Az első típusba a fiatal, huszadik évüket még be nem töltött anyák tartoznak, akik
egyedül vagy házasságon kívül, élettársi kapcsolatban nevelik gyermeküket –
komoly anyagi és magánéleti gondok közepette, több-kevesebb sikerrel. Többségüknél
nem kívánt terhességről volt szó, vagy azért, mert akaratlanul estek teherbe, vagy
azért, mert csak amiatt vállaltak gyermeket, mert partnerüket akarták ezzel magukhoz kötni.
Számukra az otthonlét és a gyermeknevelés abszolút ny?g, éppen fiatal koruk miatt más
életvitelre vágynak (szórakozásra, sportolásra, szabadidőre).
A második típusba a 22-27 éves mamák tartoznak, akik tudatosan, örömmel vállalták
gyermeküket. Családi körülményeik rendezettek, általában már saját lakással
rendelkeznek (vagy éppen törlesztik azt). Többségük azonban nem tervezi, hogy a
gyermek másfél éves koránál tovább otthon maradjon, melynek okaként főleg a
szakmai lemaradást és az otthonlét monotonitását jelölik meg.
A harmadik csoportba a harminc év feletti mamák tartoznak – a gyermek itt várva-várt
ajándék, egy régi álom beteljesedése hosszas meddőség vagy magánéleti problémák
után. Az otthonlét öröm – végre ki lehet szállni a munkából.
A védőnők véleménye szerint főleg az első két csoportnál figyelhető meg egy érdekes,
sajnos nem éppen örömteli jelenség. Ezek az anyukák az otthonlét monotonitását
nehezményezve a nap jelentős részét
tévénézéssel töltik. Családjukban nincs szó a klasszikus értelmében vett "háztartásvezetésről",
a szükséges munkálatok inkább ad hoc módon végződnek el. A legnagyobb izgalmat
pedig egy új szappanopera beindulása jelenti
Dr. Szabó Éva elmondása szerint az otthonlét monotonitása az a második csapda, amely
némely anyát veszélyhelyzetbe sodorhat. A pszichológiában ismeretes "monotónia-tűrés"
fogalma itt ugyanis azt jelenti, hogy egyes emberek jobban, míg mások igen keservesen tűrik
a gyes-időszak monotonitását, a hétköznapok egyforma napirendjét. Az viszont már igényesség
kérdése, hogy valaki mások "izgalmas" életének a megismerésével próbál saját
unalmas életéből kilépni (lásd tévésorozatok, pletykalapok, szomszédolás), vagy
pedig saját életét gazdagítja, építi (önképzéssel, nyelvtanulással, kreatív időtöltéssel)
– mondja a pszichológusnő. Éppen ezért minden anya bátorítható arra, hogy néha
egy-két órára nyugodtan hagyja megbízható személyekre gyermekét – ha feltöltődve
tér vissza, ez a következő két napon százszorosan megtérül!
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem
Egy másik olyan probléma, amelyre a fiatal anyák kevésbé vannak felkészítve, az a tény,
hogy a terhesség minden nő külsejét megváltoztatja egy kicsit. A pszichológusok
szerint azonban fontos lenne megérteniük a kismamáknak, hogy hibát követnek el, ha a
régi alak és kinézet után áhítoznak. Elfelejtik ugyanis, hogy itt személyiségük
egy új szereppel bővül – azaz több lesz, más lesz, mint a korábbi. Ehhez az új
szerephez kell egy új kinézetet találni, ami minőségében ugyanaz, mint a régi, de
nem biztos, hogy ránc nélkül és ugyanabban a ruhában.
Good-bye randevú?
Egy néhány évvel ezelőtt készült felmérés szerint a kisgyermekes házaspárok 33
százaléka soha, 48 százaléka pedig havonta vagy ritkábban jár el kettesben otthonról
(Társadalomkutatás 1992.). Dr. Szabó Éva szerint azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni,
hogy a gyermekek megszületésével a házaspárok viszonyában semmi sem változott –
vagy ha változott is, csak még nagyobb értelmet és tartást kapott. Elengedhetetlen,
hogy a felnőtteknek megmaradjon a gyermektől független élete is, ami csak kettejüknek
szól, és egymással való kapcsolatukat gazdagítja. "Az, hogy a gyermekek megszületésével
férj és feleség elhagyja egymás keresztnevének a használatát, azaz csak »apa és
anya« megszólítással él, gyakran ártatlan szójátéknak tűnik
A valóság
azonban az, hogy ennek hátterében a kapcsolat érzelmi-fizikai kiüresedésének a
kezdete áll. Vagyis a szülői szerep felnagyítása a romantikus szerető szerepe
helyett, mivel ezt már kissé megfakította az idő
Pedig a sikeres anyaság hátterében
elsősorban sikeres párkapcsolat áll" – állítja az adjunktusnő.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a gyakran magától értetődő anyaság nem kis kihívásoknak
van kitéve. Ahhoz, hogy sikeresnek értékelje önmagát, sok-sok átgondolnivaló vár
egy
tökéletesedő anyára.
1999. 12. 04. (III/48)
