A változás, a megújulás protézise rendre kicsorbul – kedvelt jelzőnkkel élve – a „gránitszilárdságú” előzményen, amit egyénre lebontva előéletnek, közösségi szintre emelve múltnak szoktunk nevezni. Még inkább így van ez akkor, ha valaki nem is nagyon akar változni. Önmagához következetesen újra elmegy oda, ahol hasznosítható tapasztalatait korábban szerezte. Ami nem bűn, hanem Talleyrand cinikus kifejezésével élve, nagyobb annál: hiba. A felejthetőnek gondolt és ezért elhanyagolhatónak vélt bajból politikai hiba lett. Amivel kapcsolatban az ellenzéki összefogást szorgalmazó grémium sem nyilatkozhat meggyőzően; mondja ugyan, pedig nem mondhatná, hogy neki ehhez semmi köze sincs.
Ezért nem lehetünk annyira megbocsátóak, hogy pusztán a rokonszenvezők aggodalmával, fejcsóválkozó sajnálkozással, az eltévelyedett kiskorú iránti – a felnőttekre nézve kötelező –megbocsátással térjünk napirendre a dolog felett, és a magunk megnyugtatására mondogassuk: „Szegény Bajnai, nem vigyáztunk rá eléggé, úgy látszik, rossz társaságba keveredett. Pedig amúgy csendes, jóravaló fiú!”
Egyszer már beleesett a magyar társadalom az ilyen atyáskodó-anyáskodó szemléletmód hibájába, amikor a rendszerváltoztató politikai elit legfiatalabbjainak vitathatatlan hibáit elnézően vette tudomásul; emezek ugyan nem voltak annyira visszafogottan csendesek, de igen jóravalónak és életkoruknál fogva a diktatúrától kevésbé besározottnak mutatkoztak. Csak most derül ki a zsenge ifjúkor ártatlanságáról szőtt ábránd csalfasága! Hogy amennyire az életkoruk engedte, annyira azért ők is benne voltak. Mert a rendszerváltoztatás előtti időt ők sem töltötték semmittevéssel: akkor sajátították el a hatalomszerzés és -gyakorlás alapelveit, amit a kormányzásban most hasznosítanak.
2013. 05. 10. (XVII/19)
