Francis Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című könyvét az egyik legfontosabb amerikai regénynek tartják. Úgy tűnik, joggal, mert sokadszorra filmesítik meg, talán a roppant ellentét érdekessége miatt, amely a címszereplő elképesztő gazdagsága és a gyermekies lelkében tátongó hiányállapot között feszül. No meg az élveteg hedonizmus (bulikultúra, partivilág, nevezzük akárhogy) gátakat elsöprő tobzódása is vászonra kívánkozik, mint egyszerre vonzó és taszító példa.
Ami valamiért nagy háborúk, szigorú diktatúrák után tör elő mindig gejzírként a társadalmak lelkületéből. És ami után rendre valami rosszabb – válság vagy egy újabb háború – jön megint. Láttuk ezt a légkört a híres Kabaré című musicalben, a nácik előtti hedonista Berlinben. Az eszelős bepótlások ideje volt a fülledt húszas évek Amerikája is, amikor pörgött az autóipar, és égbe szöktek a felhőkarcolók, miközben kábított a jazz és a dixieland, hódított a miniruha és a bubifrizura, s hozzá a cigarettázó és merészen kacér nőideál. Mindez ráadásul a fatális tévedésnek bizonyult alkoholtilalom kellős közepén, mely csak növelte a bűnös élvezetek utáni sóvárgást – no meg a maffiát is szépen hizlalta…
A filmnek ez az atmoszféra a külső váza. Szédítő, talán túlságosan is látványos a mai zenékkel dúsított sok eszelős tivornya, bár a partikirály Gatsby egy ideig a háttérben marad, mintha puszta kedvtelésből züllesztené le hétvégenként maszek Disneylandjében a New York-i elit figuráit. Míg ő egész másra vágyik. Fazonja emlékeztet a klasszikus Aranypolgár médiacézár főhősére, hisz mindkét filmben egy magányos mágnás csücsül a pénzhegye tetején. Bár itt nem a gyermekkori játékszer a sóvárgó vágy jelképe.
2013. 06. 21. (XVII/25)
