Amikor a Clinton-botrány januárban kitört a médiában, a világ vezető országai
körében az aggodalom spontán, és éppen ezért leleplező erej? sóhaja tört fel.
Miniszterelnökök és tudósok figyelték aggódva, vajon a nemzetközi gazdasági,
biztonsági és politikai rendszerek hajtókereke, az Egyesült Államok elveszti-e
erejét, és ha igen, mit fog ez az egész jelenteni a világ számára. Megreked-e a
közel-keleti békefolyamat? Kezelhetetlenné válik-e az ázsiai pénzügyi válság?
Lesz-e rend a Koreai-félszigeten? Megoldatlanok maradnak-e az európai biztonság
nyomasztó kérdései? A londoni Times megjegyzése szerint "a vezetők azt
mérlegelték, hogy mi fog történni a világ válsággócain, ha Washington figyelme
elterelődik".
Aggódik a világ
Félretéve az amerikai arrogancia és világuralmi törekvések miatti folyamatos
elégedetlenkedésüket, az ázsiai, európai és közel-keleti lapok szerkesztőségi
oldalaikon azt latolgatták, milyen következményei lehetnek az amerikai elnöki
pozíció meggyengülésének. A liberális német Frankfurter Rundschau, amely alig
néhány hónappal korábban még arrogáns fanatizmussal és "álcázott
neokolonializmussal" vádolta Amerikát, hirtelen amiatt kezdett nyugtalankodni, hogy a
"közel-keleti, balkáni és ázsiai problémák" nem lesznek megoldhatóak
"amerikai segítség és egy köztiszteletnek örvendő elnök személye nélkül". A
lap azt követelte, hogy az elnök vádlói az egész világ érdekében mihamarabb
produkáljanak bizonyítékokat, vagy pedig fogják be a szájukat. Hongkongban a South
China Morning Post arra figyelmeztetett, hogy egy amerikai elnök megalázása
"súlyos" következményekkel járna a belügyekre nézve; Szaúd-Arábiában az Arab
News kijelentette, hogy "ez nem az az idő, amikor Amerikának vagy a világnak egy
befelé figyelő, vagy sebzett elnök kell. A magánélet terheitől mentes, kemény
döntések meghozatalára képes elnökre van szükség."
Az erős amerikai vezetés iránti igényben rejlő irónia nem maradt figyelem nélkül,
még Párizsban, az antihegemónia és "multipolaritás" intellektuális és szellemi
fővárosában sem. Jacques Amalricnak a Liberationban megjelent vitriolos megjegyzése
szerint: "Azok, akik az Egyesült Államokat basáskodással vádolták, ma a vihar
mielőbbi végéért imádkoznak." Ez így volt, és okkal. Aldo Rizzo az olasz La
Stampában részben panaszként, részben elismerésként említette meg: "Ilyen
időszakokban érezzük, mennyire szükség lenne egy erőre, talán nem is
alternatívaként, hanem kiegészítésként Amerika mellett, valamire, amit Európa is
betölthetne. Betölthetné, de nem teszi. Ezért sok szerencsét kell kívánnunk
Clintonnak, és mindenekelőtt Amerikának."
1998. 08. 15. (II/33)
