Deák Andrea, a Take it ügyvezető igazgatója Fotó: Somorjai
– Mi ihlette ezt a felmérést, mi adta az apropóját?
– Azért készítettük éppen most ezt a felmérést, mert feltűnt számunkra, hogy – főként a multinacionális cégeknél – erőteljes a fiatalok előretörése, bizonyos korosztály pedig teljesen háttérbe szorul. Úgy találtuk, hogy az elmúlt öt évben a versenyszféra tíz évet fiatalodott, vagyis a munkahelyi átlagéletkor 25–
35 év közé tehető. A munkám során magam is sok olyan negyven feletti emberrel találkoztam, akik kiváló szakemberek, és nem értettem, hogy miért nem keresettebbek.
– Becslése szerint mekkora ma a fiatalok aránya a nagyvállalatoknál?
– A vezető beosztásokban dolgozók, vagy ahogy mi hívjuk őket, "a fehérgallérosok" (tehát nem a futószalag mellett állók vagy az irodaiak) több mint 50 százalékban fiatalok. A telekomcégeknél pedig sokszor szinte száz százalékban. Azt gondolom azonban, hogy az elkövetkezendő öt évben ezek az arányok egy picit kezdenek majd a helyükre kerülni.
– Ezek szerint tapasztalható volt egyfajta aránytévesztés az elmúlt tíz évben?
– Nem mondanám ezt aránytévesztésnek, hanem egyszerűen csak dömpingszerűen kellett olyan munkaerő, aki beszélte a nyelvet, és a negyvenes generációban ilyen nem sok volt. 1992-től 1997-98-ig semmi másról nem szólt a piacgazdaság, mint piacszerzésről, függetlenül attól, hogy az autóiparra, az energiaszektorra vagy bármi másra gondolunk: bejött a multi, terített, és próbált minél nagyobb piaci részesedést szerezni. Amikor ők a 90-es évek elején külföldi vezetőikkel megjelentek Magyarországon, nagyon kevés volt az idegen nyelvet beszélő negyven fölötti, és valakivel kellett tudni kommunikálni. A 25–35 közöttiek magas arányú térnyerésének másik oka az volt – ami az én saját meglátásom –, hogy ide a külföldiek a fiatal menedzsmentet hozták, nem a csúcsvezetők jöttek. A harmadik ok az lehet, hogy a keleti blokkal szemben a külföldi cégeknek a régi rendszer miatt fenntartásuk volt, ezért azt mondták, hogy a régi rendszerből nekik nem kell ember, kezdik az újakkal! Másrészt a fiatalok "elájultak" a multiktól, egy negyven év felettit azonban sokkal nehezebb elkápráztatni. Nyilvánvalóan kell egy jó szociális környezet az embereknek, hogy jól érezzék magukat a cégnél, de ez önmagában kevés. Kell a jó fizetés is, de még ez is kevés. Az ideális az, amikor a kettő együtt van. Ma egyébként már senkinek sem biztos a munkahelye 10-20-30 évre.
– És könny? váltani?
– Nem. Nagyon nehéz elhelyezkedni, "vért kell izzadni" a bejutásért. Hiába van "két diploma, két nyelv" nehezen megy az elhelyezkedés, hiszen mindenki próbálja a másikat felülmúlni. Általában csak ismerős útján lehet bekerülni, és ez nem azért van így, mert félnek pályázgatni, hanem mert nincs más lehetőség. Az egyetemek túlinspirálják a kikerülő embereket, hallanak a barátoktól is jól hangzó dolgokat, és egy-két évnél tovább nem bírják ki egy helyen. Az egyetem után mindenki a világot akarja megváltani, és ha nem úgy történnek a dolgok a cégben, ahogy ő azt elképzeli, akkor azt mondja: két nyelvet beszélek, és közgazdasági egyetemet végeztem, nem csinálom tovább. Sok fiatal rendkívül türelmetlen, nagyon rövid időn belül akar előrejutni. Ennek egyrészt a multik is okai, hiszen ha öt-tíz évvel ezelőtt, mikor még csak 22 éves volt, – ahogy mondani szokták – "nem raknak alá egy kocsit telefonnal", akkor most ő sem lenne abban a helyzetben, hogy elvárásai lehetnének. Általában még egy türelmesebb embernek is négy év után kell valami új, amit ha cégen belül nem kap meg, akkor elmegy. Ezért próbálnak a cégen belül előrejuttatni embereket, hogy megtartsák őket.
– Kicsit "el vannak szállva"?
– Nem hiszem, csak mások az elképzeléseik, talán naivak. Azt látják, hogy náluk négy-öt évvel idősebbek, esetleg minőségi autóval rendelkeznek, de azt már nem látják meg, hogy azért azok mit tettek. A napilapok is beszámolnak arról, hogy mennyire romlik az egész ország egészségi állapota, és ez sok esetben a stressz miatt van. Az úgynevezett multiknál napi 10-12 órát kell dolgozni, amit nem lehet hosszú távon bírni. Ha sportol vagy mozog, akkor esetleg, de ha bejön a képbe a család, akkor már csak aludni jár haza az illető.
– Ezért alapítanak később családot a mai fiatalok?
– Igen, másrészt a félelem is megfigyelhető ebben. Hiszen az a hölgy, aki szül, annak igen nehéz utána visszamenni dolgozni. Ha gyereke van, az negatívumnak számít (ezért sokan ezt be sem vallják az önéletrajzukban), és ha csak a cég szempontjait nézzük, akkor van is benne valami. A gyerek beteg lesz, szülői értekezletre kell járni, stb. A cégeknél ugyanis pont annyian vannak, ahány emberre szükség van, nem úgy, mint régebben, így ha valaki hiányzik, fölvesznek helyette mást, és őt később már nem bírják visszavenni. Borzasztóan profitorientált világot élünk, ami semmi másról nem szól, mint az árbevételről.
– Említette, hogy a multik jól fizetnek. Milyen ezeknek a fizetéseknek a reálértéke európai viszonylatban?
– Nyugaton is sokat dolgoznak az emberek, de ők 10-15 év munkaviszonnyal megkeresik azt, amiből a rá következő 25 évben meg tudnak élni. Nálunk nem ez van: egy átlagos középvezetői fizetés Magyarországon egy multinál sem annyi, hogy abból félre lehessen tenni. Ez a Kelet és a Nyugat közötti különbség. Harminc év alatt a fiatalok inkább státusszimbólumnak tekintik a kocsit, a telefont, a magas fizetést, hogy a haveroknak eldicsekedhessenek vele, de 30-40 év után már azért kell a pénz, mert az ember úgy gondolkodik, hogy amit negyvenéves koráig nem sikerült előteremteni, azt már utána nem is fogja tudni. A vagyoni helyzetet, hogy legyen kocsi, lakás s a többi, harminc és negyven között meg kell oldani, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy e fölött ez már nem megy. A probléma azonban az, hogy az egyesülésekből adódóan nagyon sok embert elbocsátanak, illetve, hogy a termelő cégek még keletebbre fognak menni, mert ott olcsóbb a munkaerő.
– Jelentheti ez a magyar piac beszűkülését?
– Reméljük, hogy nem jelent majd beszűkülést, de átalakulást mindenképpen. Ezt az átalakulást túl kell élni. Vagy pedig lesznek más lehetőségek, más piacok, más iparágak. Az elmúlt tíz évben először jöttek a kereskedő cégek, azután a pénzügyi szektor, majd pedig a telekommunikációs ipar. Most mindez megrekedt, elbocsátások, átalakulások figyelhetők meg az egész országban. Keletebbre képzett és olcsó munkaerő van. Ma például a legjobb informatikusok indiaiak.
– Mi tesz vonzóvá manapság egy fiatalt egy nagyvállalat szemében?
– Az egyik ilyen jellemvonás, amiért a fiatalokat jobban szeretik az az, hogy ők sokkal jobban mozgathatók, mobilisabbak. Sok olyan negyven feletti jelöltem volt, aki abban a pillanatban, hogy azt mondom: Kecskemét vagy Szeged, azt válaszolja: "Na, oda nem". A középkorúak nem költöznek, ami érthető, hiszen családosok, csak éppen ezáltal bekerülnek egy ördögi körbe: már nyelvet is beszélnek, de nem mozdulnak, és onnantól kezdve nincs állásuk. Ami itt igazán nehéz, hogy nálunk a keleti és nyugati kultúra találkozik, és bizonyos mentalitásbeli szokásokat nem lehet megváltoztatni.
– Mire gondol?
– Arra, amire a keleti blokk annyira hajlamos: a lustaságra. Valahogy így: "Kellene a munka, de ne kelljen érte sokat dolgozni, jól fizessenek, legyen sok szabadidőm." Ami érdekes még, hogy amikor szabad kezet kapnak az emberek egy-egy munkával kapcsolatban, akkor nem tudnak vele élni, nem tudják kreatívan kihasználni a lehetőséget. Nem is beszélve arról, hogy a magyarok time managementje nagyon szörny?: egy kicsit kávézunk, egy kicsit ebédelünk, kicsit néha semmit sem csinálunk. Nem használják ki hatékonyan azt az időt, ami munkára van.
– Szóval ezt nem tanítják meg nekik az egyetemen
– Ezt nem, de majd megtanítja ezekre őket az élet. Németországban, Ausztriában délután ötkor mindenki lerakja a tollat, és hazamegy, mégis működik a gazdaság.
2001. 05. 26. (V/21)
