A döbbenet, a részvét és az aggodalom konszenzust teremtett Fotó: Reuters
Az emberiség a kapitalizmus anomáliáira sorozatban torz válaszokat adott. Marxra hivatkozva, ám Marx humánus szellemével szöges ellentétben a bolsevizmust. Aztán a fasizmust, aztán a nácizmust. Aztán jött a perifériák bolsevizmusa, Maótól Kim-Ir-Szenen át Pol Potig. És hogy az iszlám Dzsihád, a Szent Háború mennyiben irányul a kereszténység (zsidóság) ellen, és mennyiben a globális kapitalizmus ellen, arról bizonyosat nehéz lenne mondani. A mohamedán világban a kereszténységet minden bizonnyal azonosítják a globális kapitalizmussal és az USA repülőgép-anyahajóival.
A terrortámadástól a fejlett világ megdöbbent. Nem csak az USA sebezhetősége és a rengeteg ártatlan áldozat döbbentette meg. Rájöttünk, hogy mindannyian hihetetlenül sebezhetőek vagyunk. A döbbenet, a részvét és az aggodalom konszenzust teremtett még a megosztott Magyarországon is. Minden párt, minden szervezet felelős vezetője megrendülésének adott hangot, a MIÉP vezérét kivéve. Ő blazírtan azt mondta, minden részvétem, de Amerika maga is felelős, ők éveken át büntetlenül bombáztak, hát ezt a világ népei nem tűrik
Ezen, gondolom, ebben az országban senki sem csodálkozik. Azon sem, hogy ettől senki nem határolta el magát. Sem a kormány, sem a Fidesz, se más jobboldali erők, sem a "történelmi" egyházak. Köhög a bolha? Nem. Csurka bolhának túl kövér. Gyanítom, hogy egyszerűen: megszoktuk. Nagyon magas az ingerküszöbünk.
De térjünk vissza a perifériáról, hazánk megtépázott földjéről a világ centrumába.
Több kutató is állítja, hogy a hidegháború befejeztével, a nagy szovjet–amerikai szembenállás után sem lett teljesen egypólusú a világ: ma a kultúrák és civilizációk közé került a törésvonal. Leggyakrabban az euro-amerikai, vagy más megközelítéssel, a zsidó-keresztény-antik kultúrkör és civilizáció és az iszlám szembenállásáról beszélnek. Legelső jeleit a széthulló Jugoszláviában vélték fölfedezni, ahol a keleti és a nyugati (bizánci-római) kereszténység csapott össze egymással és az iszlámmal. És erre utal a végtelenné nyúló izraeli–palesztin konfliktus, Khomeini fellépése Iránban, az afgán események és az Öböl-háború is. De legalább ekkora a valószínűsége annak is, hogy a 21. században a világ népei közt a törésvonalat a globalizáció határozza meg.
A palesztinok kitűnően szervezett PR-ja évtizedek óta a pártjukra állította a liberális nyugati médiát. A világ televíziói megrendítő képekben mutatták be, ha Izrael néha védekezni próbált. Nem volt nehéz dolguk: az antiszemitizmus, ha látensen is, világjelenség, semmilyen Soá tüze nem égette ki a lelkekből. Agresszornak állítják be azokat a zsidókat, akik kétezer év szétszórattatása, permanens üldöztetése, pogromjai és végül a holokauszt pokla után egy tenyérnyi, Pannóniánál kisebb földdarabon, Izrael ősi földjén hazát próbáltak teremteni maguknak. (Pénzért. Mert a terméketlen földeket először megvették az araboktól, akik aztán irigykedve látták, hogy a terméketlen homokon virágzó mezőgazdaságot teremtettek még a húszas, harmincas években a zsidók, olyat, amire ők sose voltak képesek.) Magától értetődő volt, hogy Izraelt meg kell semmisíteni, a zsidókat a tengerbe kell fojtani, mert elvették a palesztinok hazáját. Voltaképpen "palesztin" nép nincs; vannak a római alapíttatású Palesztina (filiszteusok földje) nev? területen élő arabok, akik közül az izraeli állampolgárok – Erec polgárai – olyan demokratikus emberi és polgári jogokat élveznek, amilyeneket a kétszázmillió, saját hazájában élő arab közül senki más. De szerintük Ábrahám (Ibrahim) arab volt, Ibrahim népe az arabok; a zsidók nem is emberek, kutyák és patkányok ivadékai. Ja, és ők a rasszisták. Ilyen tudományos érvelés hallatán valóban azt kell döbbenten mondanunk, hogy ez más kultúra.
Camp Davidben Ehud Barak soha nem látott engedményekkel próbálta megvásárolni Arafattól a békét, akinek azonban a fejébe szállt a siker, és addig srófolta föl az árat, míg Barak mögül kihátráltak a választópolgárok. Arafat taktikai veresége után a népe elfordult tőle, és megindította az Intifádát, vagyis a terrorhadjáratot Izrael zsidó lakossága ellen. Szörnyeteg szülők képesek voltak saját életük föláldozása árán is gyilkoló, fanatikus őrültekké nevelni a gyerekeiket. A Nyugat tévécsatornái mindig azt a pillanatot mutatták, amikor Izrael, védekezésképpen, visszaütött. Egy lelőtt terrorista handabandázó népünnepéllyé tupírozott temetése mindig látványosabb, attraktívabb médiaanyag volt, mint egy fölrobbantott zsidó iskolabusz, vagy egy diszkóban fölrobbant bomba után a gyanútlan zsidó fiatalok földön rángatózó véres teste. A nyugati világ azt hitte, az iszlám csak a zsidókat aprítja, nem kell tartani a közel-keleti válság eszkalálódásától. Ma már valószínű, hogy tévedett. A terror éppúgy nem tiszteli a határokat, mint az ebola-vírus. Ezt a jelenséget, azt hiszem, a Hetek olvasóinak nem kell hosszan ecsetelnem, a Hetek kivételesen bő és valós anyagot közölt eddig is az izraeli–palesztin viszonyról.
Bár a palesztinok gyűlölik az Izraelt támogató USA-t (jobban gyűlölik a gazdag és hatalmas Amerikát, mint a zsidókat), mégsem valószínű, hogy az Egyesült Államok ellen elkövetett terrorakcióra a Hamasz egyedül képes volt. Pilótát, méghozzá Boeinget, más óriásgépet vezetni tudó fanatikus, öngyilkos pilótát az afgán hegyek között még Oszama bin Laden milliárdjaival is bajos kiképezni. Legalább négy képzett utasszállító pilóta vett részt (és áldozta föl magát) a merényletben. E mögött olyan civilizációs szinten álló országokat kell sejtenünk, melyeknek komoly utasszállító gépparkjuk van. A nyomozás látókörébe egyelőre arabok kerültek (igaz, hogy őket is keresik).
A világot megdöbbentették a terrortámadás sikerét ünneplő palesztinokat mutató képsorok. De láthattuk Jasszer Arafat rémült és kétségbeesett arcát is. Ő tudja, hogy a szabad világot nehéz lesz újra a palesztin ügy támogatására rávenni.
Tehát egyik lehetőség: törésvonal a kultúrák között. Nehezen érthető persze, miként vált az iszlámból, ebből a Mózes és Jézus tanaiból összeállított szelíd vallásból, mely átvette a zsidó-keresztény transzcendens egyistenhitet is, ilyen agresszív, az egész világot maga alá gyűrni akaró, az emberéletet semmibe vevő erőszakkultusz. Igaz, meglepődhetünk azon is, hogyan lettek az önmagát föláldozó, a felebaráti szeretetet hirdető szelíd Jézus követőiből éppen a Közel-Kelet ellen irgalmatlan, öldöklő, kegyetlen keresztes háborúkat vezető lovagok és zsoldosok, hogy jött a krisztusi tanokból az Isten szolgálatáról másként gondolkodókat máglyára küldő inkvizíció vallása, a stupid maradiság, a szadomazochista önkínzás, a teljes aszexualitás mélyen emberellenes középkori hite
(Ne firtassuk
Azt mondjuk, ugye, hogy a kamikaze filozófia, a gyilkosság kéjéért még önmagát is föláldozó fanatizmus emberellenes. És a szeretetet nem ismerő, a férfi-nő kapcsolatot bűnnek tekintő, önkorbácsolással az Istentől az üdvösséget kizsarolni akaró aszkétizmus nem emberellenes?)
A másik lehetséges törésvonal azonban a kultúrák mellett az "észak" és "dél" között húzódik. A fejlett világ és a periféria, az OECD-államok és a harmadik világ között. Ideológiailag a jóléti állam és a neoliberalizmus között, a szociálisan korlátozott piacgazdaság és a korlátlan tőkemozgást a globalizáció alapelvének tekintő gazdaságfilozófia között.
A jóléti társadalom a nyugat-európai szociáldemokrácia találmánya volt. Az ezerkilencszázötvenes-hetvenes években a tőkések elfogadták, sőt támogatták a jóléti társadalom gondolatát, hogy a társadalmi feszültségeket csökkentsék. Hidegháború volt, joggal féltek a társadalmi feszültségektől, a rivális Szovjetunió azonnal kihasználta volna, ha a tőkés társadalmakban elégedetlenkednek a dolgozók. Ezért a jóléti államban magasak voltak az adók és magasak voltak a társadalmi juttatások. A gondoskodó állam segítette a szegényeket, a munkanélkülieket, a diákokat, a betegeket – általában minden rászorulót. A nép pedig megszokta, hogy nem kell magát törnie, a jóléti állam majd segít.
Még össze sem omlott a Szovjetunió (csak meggyengült), a kapitalisták már rájöttek, hogy a jóléti állam tiszta ráfizetés. Mindenütt megbuktak a szocialisták, a neoliberálisok megszüntették a jóléti államot, és bevezették a monetáris gazdaságpolitikát.
Az új módi, leegyszerűsítve azt jelentette, hogy kevesebb adót fizet a gazdag, és kevesebb juttatást kap az államtól a szegény. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Kaparj kurta, neked is lesz. Ezek a régi jelszavak jöttek divatba. A globális kapitalizmust pedig a tudomány és technika fejlődése, a korlátlan információ és tőkeáramlás, a tőke integrációs önmozgása, és az úgynevezett "protekcionizmus"-ellenes, azaz a gyönge nemzeti iparnak vámokkal való védelmét megakadályozó világkereskedelmi tendenciák szinte organikusan alakították ki.
De ez azzal is jár, hogy a tőke kibújik a közteherviselés alól, és így alakul ki a szegény országok népeinek abszolút elnyomorodása. Ráadásul a globális tőke esztelen haszonlesése ökológiai katasztrófa felé sodorja a világot.
Az ideológiák fölött álló, a szegények nevében a világméretű (globális) elszegényedés ellen küzdő seattle-i mozgalom könnyen lehet, hogy megértő lesz a tömeggyilkos terroristákkal szemben is, annyira Amerika-ellenes a nyomor országainak a hangulata. A World Trade Center nem egyedül az USA szimbóluma, hanem a gazdag világ, a globalizáció szimbóluma is. Sőt, leginkább az! Föltételezhető, hogy a támadás nemcsak az iszlám felől jött, és nem kizárólagosan az USA, hanem a gazdag világ vezetőereje ellen irányult, és antikapitalista szélsőségesek állnak (vagy szintén ott állnak) mögötte.
Vagyis: a globalizációval járó abszolút elnyomorodás, és a belátható közelségbe került ökológiai katasztrófa azt látszik bizonyítani, hogy a kapitalizmus elérte fejlődésének azt a fokát, amikor a termelési rend (a társadalmi [állami] ellenőrzést elutasító neoliberalizmus) a termelő erők és eszközök további fejlődésének akadálya lett: küszöbön a proletár világforradalom.
De ha lefordítom ezt a 19. századi fogalomrendszert a 21. század nyelvére, azt mondom, hogy világforradalommal fölérő kataklizma látszik kibontakozni: a terrorizmus által vezérelt félelem, a hiperellenőrzött rendőrállamok kialakulása a szabad világ helyén (a szabad világ védelmében), és a globalizáció elfajulásával járó globális környezeti katasztrófa.
A kép sötét. Van-e remény? Ha a rendszer reformokkal korrigálható, nem elpusztítani kell, megjavítani. A piacot kontrollálni kell. Valahogy jelzésszerűnek érzem, hogy merő véletlenségből éppen szeptember 11-én, azaz a terrortámadás napján jelent meg a Magyar Hírlapban egy cikk James Tobin professzorról, aki a globalizáció megszelídítése, ártalmainak csökkentése érdekében kidolgozott közgazdasági elméletéért kapta a Nobel-díjat. Tobin azt mondta: ahogy a közutakon esztelenül száguldozó autókat, a közlekedés fenntarthatósága érdekében közlekedési szabályrendszerrel (valamiféle KRESZ-szel) kell korlátozni, úgy a világhálón korlátlanul és esztelenül száguldozó tőkemozgást is lassítani kell a biztonság érdekében. Vagyis "homokszemeket" kell szórni a globális pénzügyi spekuláció gépezetébe. Egyik ilyen ajánlott megoldása volna a Tobin-adó.
James Tobin a tőkemozgást megadóztatná; napjainkban a közgazdászok egy ezrelék adóról beszélnek. Ez alig terhelné a reális célú tőkemozgást, de lassítaná a virtuális, spekulációs tőkemozgásokat. Talán néhány százmilliárd dollár bevétel származhatna a Tobin-adóból, amit például az ENSZ a fejletlen országok szociális, egészségügyi, oktatási problémáinak megoldására fordíthatna, és csökkenthetnék vele az ipari termelés globális ökológiai ártalmait. Igen, ez egy új típusú globális "jóléti" államot, mondhatjuk úgy, világállam-szövetséget jelenthetne.
Vagyis a terrorizmus poklának elszabadulása ismét a világ bajainak baloldali, szociáldemokrata szellem? megoldását sürgeti.
Ne gondolja az olvasó, hogy olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Meggyőződésem, hogy mi, szocialisták és valódi keresztények bizonyos értelemben egy nyelvet beszélünk. Maradjunk a Tobin-adónál. Mi motiválja a Tobin-adót szorgalmazó Szocialista Internacionálét, és ma már az Európai Unió szellemi műhelyei jórészét? Az elmaradott országok nyomorultjai, éhezői, AIDS-től fertőzött tömegei, rabszolgaságra és gyermekprostitúcióra ítélt fiataljai, a drogba belerokkanó, torzszülött áldozatai iránt érzett empátia és az ezen alapuló szolidaritás. Nem azt mondom, más szavakkal, hogy felebaráti szeretet?
Ugyanaz a morál vezérel mindannyiunkat. Mindegy, hogy a morális parancsokat Istentől eredeztetjük-e, vagy úgy képzeljük, a társadalmat alkotni próbálgató ember jött rá arra, hogy ezek nélkül nem képes létezni. És ha elfogadjuk a törvényt, azt is el kell fogadnunk, hogy az ember gyarló, és mindig lesz, aki a törvényt megszegi.
De ettől még a törvény érvényes. És aki ezt megérti, mindent tud, ami igazán fontos.
(a szerző író)
2001. 09. 15. (V/37)
