A Világkereskedelmi Központ második tornyának pusztulása. Kérdőjelek sorozata Fotó: Reuters
Az ember önkéntelenül is az 1941. december 7-én Pearl Harbor ellen intézett japán orvtámadáshoz hasonlítja ezt a nemzetközi bűncselekményt. A párhuzam talán annyiban sántít egy kissé, hogy akkoriban nyilvánvaló volt, ki az ellenség. A merénylők kiléte voltaképpen ma sem hétpecsétes titok, csak éppen nem ildomos gyűjtőnevükön meghatározni őket. A dolog érdekessége, hogy a visszataszító cselekmény nem egészen három nappal a durbani, úgynevezett "rasszizmus elleni világértekezlet" befejezése után történt, amely végső fokon, de főként arab szemszögből vizsgálva, kudarcba fulladt. A nemzetközi ENSZ-találkozón az Egyesült Államok nyíltan kiállt Izrael mellett, illetve az ellen, hogy az arab országok nyomására fajüldöző államnak nyilvánítsák közel-keleti szövetségesét. Miután az amerikai küldöttség az izraeliekkel karöltve kivonult a gyűlésről, a konferencia végső fokon kénytelen volt engedményeket tenni, és enyhébb nyelvezettel megfogalmazni zárónyilatkozatát.
Kézenfekvő a kérdés: hogyan történt, hogy a terroristáknak sikerült szinte egyidejűleg négy utasszállító repülőgépet elrabolniuk, holott az amerikai repülőtereken állítólag szigorú biztonsági rendszabályok vannak érvényben? Amikor pedig a légiforgalmi irányítók észrevették, hogy két gép is eltért a kijelölt útvonaltól, vajon miért nem közölték azt azonnal az illetékes hatóságokkal, hiszen a légierő esetleg meghiúsíthatta volna, de legalábbis fel tudta volna tartóztatni tömeggyilkos tervüket. Az Egyesült Államok évi 30 milliárd dollárt költ hírszerzési célokra. Miként lehetséges, hogy sem a CIA, sem az FBI nem sejtett semmit ezekről a készülő terrorcselekményekről? Az ilyen elemi hiányosságok ékes bizonyítékai annak, hogy Amerikának nem rakétavédelmi pajzsra van szüksége, hanem arra, hogy az ilyen célokra előirányzott összegeket adatgyűjtésre, felderítésre és a világszerte működő terrorcsoportok azonosítására, illetve megsemmisítésére fordítsa a szövetségi kormány. A legnagyobb veszélyeket ugyanis – amint a helyzet mutatja – ezek az apró, de olajozott gépezetként működő bűnszövetkezetek jelentik.
Van azonban még egy problémás pont. A Világkereskedelmi Központ ellen már elkövettek egy merényletet öt esztendővel ezelőtt. Azóta folytak a nyomozások, az eljárások, de elrettentés semmiféle formában nem történt. Köztudomású, hogy az Egyesült Államokban szinte semmiféle megtorlást nem alkalmaznak, ami paradicsommá teszi az országot a bűnözők számára. Ugyanakkor, bár a kormányzat megnevez egyes olyan államokat, amelyek menedéket nyújtanak a nemzetközi bűnözőknek, szinte semmiféle megtorló intézkedést nem foganatosít ellenük. A New York-i Világkereskedelmi Központnak kellett megsemmisülnie ahhoz, hogy Bush elnök végre kijelentse: nemcsak a terroristák, de az őket befogadó és rejtegető országok is megtorlásra számíthatnak. A nemzetközi visszhangokból világosan kitűnik, hogy a becsületes államok egységesen Amerika mellett állnak és elítélik a nemzetközi bűnözést. Most kellene megragadni a lehetőséget és egyesíteni ezeket az országokat a bűnöző hordák felszámolására. Amennyiben pedig a menedékül szolgáló országok nem óhajtják kiadni az ilyen elemeket, és hajlandóak védelmezni őket, ugyanúgy el kell nyerniük méltó büntetésüket, de legalábbis a teljes elszigetelést a világ országainak közösségében.
A keddi gyilkosságokat elkövető megszállottak azonban nem minősíthetők egyszer? latroknak, mivel ebben az esetben képzett pilótákról volt szó. Az Egyesült Államok hírszerző szervei nagyon jól tudják, hol és hogyan toborozzák, illetve hol képzik ki ezeket a légi kalózokat, földöntúli boldogsággal és örök dicsőséggel kecsegtetve őket. Az ilyen kiképző helyeket kell eltüntetni a föld színéről, hogy megszűnjenek végre a géprablások, és ártatlan embereknek ne kelljen áldozatul esniük az ilyen aljas bűncselekményeknek. Bush elnök ugyan biztosította az országot, hogy az amerikai hadsereg erős és ütőképes, sajnos azonban ezek a terrorlegények nem mernek szembenézni a fegyveres erőkkel, inkább a polgári lakosság ellen intézik orvtámadásaikat. A New York-i és a washingtoni polgárok, de szerte az országban is mindenfelé azt vitatják, mi lesz vajon a következő lépés? Mire számíthatunk ezek után? Esetleg az ilyen huligánok által ellopott rakétákkal avagy baktériumfegyverekkel intézett támadásokra? Az ivóvizünkbe, vagy az ételünkbe kevert kórokozókkal, avagy mérgekkel kell hogy megküzdjünk? A megoldás talán abban rejlik, hogy nem szabadna megvárnunk míg ők jönnek el hozzánk. Meg kellene előznünk őket, és a saját küszöbükre vinni a háborút, amelyet ezzel a New York-i és washingtoni támadással indítottak az Egyesült Államok ellen. A vallási megszállottakkal ugyan nehéz felvenni a harcot, de talán a saját fészkükben kellene ártalmatlanná tenni őket. New York-ban és Washingtonban ártatlan polgárok ezrei vesztették életüket, még nem is lehet tudni az áldozatok pontos számát. Szülők sírnak gyermekeikért, gyermekek a szüleikért, barátok gyászolnak barátokat és munkatársak munkatársakat, miközben a televízió képernyőjén győzelmi táncot járó és győzelmi kézjeleket mutogató arabokat láthatunk Jeruzsálem utcáin. Nem tarthatja ezt méltányosnak a világ.
2001. 09. 15. (V/37)
