Villepin francia külügyminiszter és Arafat egy nappal Bush beszéde után Ramallahban Fotó: Reuters
Vajon Európa jószándékú milliárdjai a békét vagy annak ellehetetlenítését szolgálják? Nem könny? kérdés, különösen azóta nem, hogy ez év május 6-án Ariel Saron izraeli miniszterelnök egy közel százoldalas "Arafat-aktát" juttatott el az Európai Unió központjába. A vaskos doszszié, amelyet izraeli csapatok Arafat ramallahi főhadiszállásán, illetve több más városban foglaltak le, komoly bizonyítékokat tartalmaz arra nézve, hogy Arafat tudatosan félrevezeti a világ közvéleményét. A dokumentumok határozott állítása ugyanis az, hogy "Arafat és emberei más országok – köztük az EU – támogatásait a terrorizmus finanszírozására használták".
Az EU azonnal reagált. Másnap, május 7-én Chris Patten, az Európai Bizottság külügyi biztosa a következő levelet juttatta el az unió külügyminisztereinek: "Az Európai Bizottság a mai napig nem rendelkezik olyan bizonyítékokkal, amelyek hitelt érdemlően alátámasztják, hogy az EU pénzeit a terrorizmus anyagi támogatására használták, vagy azokkal bármiféleképpen visszaéltek volna." Vajon kinek van igaza?
"Dicső mártírok"
2000. szeptember 2-a nagy nap volt a palesztinok számára. A független állam megvalósulása felé tett újabb lépés: meghívott diplomaták, kisiskolások és tanárok előtt ünnepélyesen átadták az új, palesztinok által palesztinok részére írt tankönyveket. "Népem álma valóra válik" – jelentette ki az ünnepségen Abu Houmousz helyettes oktatási miniszter. Ám a könyvek megjelenésüket követően azonnal nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki. A több tízmillió eurós európai támogatással megírt tankönyvek ugyanis meg sem említenek olyan fogalmakat, mint a közel-keleti béke, a békefolyamat vagy az oslói szerződések. Izrael a tankönyvíró számára egyáltalán nem létezik, s egyes, izraeliek által alapított városok – mint például Tel Aviv – meg sem találhatók a térképen. Megtalálható ellenben Palesztina mint önálló állam, amelynek határai a Jordántól a Földközi-tengerig húzódnak. Ugyan a terrorizmusra történő konkrét utalások nincsenek, "Palesztina mártírjai" – köztük olyan személyiségek is, mint a hírhedt Hamasz-bombagyáros, az 1996-ban meggyilkolt "Mérnök" – megdicsőülnek a könyv lapjain.
A tankönyvek megjelenését követően szakmai körökben azonnal jelentős nemzetközi elégedetlenség bontakozott ki. Ez – jókora késéssel – 2000 novemberére érte el Európát. Az ügyben az Európai Bizottságon belül is heves vita kezdődött, ám az EU ennek ellenére hivatalos álláspontján nem változtatott.
Armin Laschet, az Európa Parlament helyszínen tartózkodó német képviselője 2001 júliusában pedig megállapította: az új tananyagot nemcsak nem vonták vissza, hanem a régi antiszemita tartalmú könyveket újra kiadták.
A német képviselő nem kis megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy mindezt az európai államok pénzügyi támogatásának nyílt felhasználásával. Hazautazását követően Laschet képviselő azonnali beadványában a palesztin oktatás további finanszírozásának leállítását javasolta, ám az Európa Parlament két szavazat híján leszavazta az indítványt. Az európaiak jóhiszeműsége, úgy tűnik, nem ismer határokat.
"Nyílt és plurális média"
Az európai pénzek egy másik fontos célja a "nyílt és pluralista" palesztin média megteremtése. A Palesztin Autonómia által működtetett televízió például szinte mindent az európai adófizetők pénzének köszönhet: épületeket, közvetítőkocsikat, adóállomásokat, továbbképzéseket stb. Az izraeli támadásokat követően az adó újjáépítése újfent brüsszeli pénzekből valósult meg.
A nyugati médiamegfigyelők azonban régóta figyelmeztetnek, hogy az Arafatot körülvevő politikai és vallási elit a zsidók elleni háborút a televízióban szent elhivatásként, a békemegállapodásokat pedig átmeneti állapotként mutatja be, s azt hirdeti, hogy Allah eltörli Izrael államot (lásd keretes írásunkat).
A palesztin írott és elektronikus médiából áradó, Izrael elleni kormányzati uszítás híre csupán 2000 novemberében érte el az európai intézményeket. Egy belgiumi képviselő, Olivier Dupuis ugyanis ekkor írásos előterjesztést nyújtott be az Európai Bizottsághoz, amelyben felteszi a kérdést, vajon "elfogadható-e, hogy az EU pénzügyi támogatásait Izrael elleni gyűlöletkeltésre használják?", valamint "az EU milyen ellenőrzési mechanizmusokat kíván a visszaélések ellen foganatosítani?" Chris Patten külügyi biztos nem méltatta érdemi figyelemre a felvetést, ehelyett a Palesztin Hatósággal fennálló együttműködésre utalt. Ez utóbbi egyébként kimondja, hogy az együttműködés "a demokrácia alapelveinek figyelembevételére és az emberi jogok tiszteletben tartására" épül. Ez a biztosíték az Európai Bizottság tisztségviselőjét szemmel láthatóan messzemenőkig kielégíti. Egy német küldött, Andrea Reinecke pedig a televízió közelebbi vizsgálatát az alábbi sokatmondó hasonlattal utasította el: "Ha egy vízcsövet fektetünk le, akkor sem vizsgáljuk, hogy a víz egy Hamasz-terroristához is eljut-e."
Gyorsan oszló ezermilliárd
1993 őszén, Oslo után mindenki, különösen az európaiak nagyon bizakodóak voltak. Közel száz év szinte folyamatos háborúskodás után úgy tűnt, végre beköszönthet a béke a Szentföldre. Röviddel a megállapodások megkötése után döntés is született a leendő palesztin állam pénzügyi támogatásáról, amelyben Európa azonnal oroszlánrészt vállalt. Az ekkor létrejött megállapodások óta ugyanis nem kevesebb, mint 4,1 milliárd euro (több mint 1000 milliárd forint) áramlott az Európai Közösség kasszájából Palesztinába. Ez az összeg ráadásul nem tartalmazza az EU egyes tagállamainak felajánlásait.
A támogatások felhasználásának jobb ellenőrzésére az EU tisztviselői a "projektfinanszírozást" találták ki. Ennek nyomán szinte a teljes új infrastruktúra – iskolák, kórházak, repülőtér – kiépítése brüsszeli forrásokból történt. Az EU közvetlenül Arafat kasszájába is fizetett, noha bizonyos konkrét célok megnevezésével, mint például köztisztviselők fizetésének rendezése.
Ám a 2000 őszén kitört második intifáda új helyzetet teremtett. Izrael minden eddigi pénzügyi támogatást leállított, s a palesztinok részére nem engedélyezi az átutalásokat sem. Az Európai Unió ezért új döntéssel állt elő: a "projektfinanszírozás" megkerülésével 2001 júniusától havonta tízmillió eurót közvetlenül fizet be a Palesztin Hatóság büdzséjébe bizonyos alapvető kiadások – mint például oktatás, egészségügy, rendőrség – fedezésére. A kérdés az, vajon Arafat tényleg arra használja-e a pénzeket, mint amire az európaiak azt ténylegesen szánják?
Néhány hónappal azt követően, hogy az EU Arafat közvetlen finanszírozása mellett döntött, az izraeli titkosszolgálat egy Karin-A nev? hajót fogott el rakományával együtt a Vörös-tengeren. Az izraeliek és a világsajtó megdöbbenésére az olcsó ruhák és napszemüvegek alól rakéták, kézigránátok, páncéltörők, géppisztolyok kerültek elő. Ezenkívül mintegy 2200 kilogramm
– 300 öngyilkos merénylő számára elegendő – C4-es robbanóanyag. A körülbelül tízmillió dollár érték? "rakomány" – a kapitány, Omar Akavi vallomása szerint – Iránból tartott Palesztinába. A címzett pedig a Palesztin Autonómia Hatóság volt.
Közel-keleti megfigyelők szerint a fegyvervásárlás stratégiai váltást jelent Arafat politikájában: elmozdulást a konfliktus békés megoldásától a fegyveres megoldás felé. Érdekes módon ez a váltás éppen akkor történt, amikor Európa Arafat közvetlen finanszírozása mellett döntött. Nem létezik ugyan közvetlen bizonyíték amellett, hogy az izraeliek ellen bevetni szánt fegyvereket európai pénzekből finanszírozták. Az azonban felette nyugtalanító, hogy a fegyverüzlet idején Arafat költségvetésének több mint tíz százaléka, s az összes további segély ötven százaléka érkezett Európából. Nem árt arra sem emlékeztetni, hogy az európai mellett Arafat két másik bevételi forrással rendelkezik: egyes arab államok igen jelentős pénzsegélyei s az adófizetők igen jelentéktelen befizetései. Egyszer? valószínűségszámítással belátható, mennyi az esélye annak, hogy európai pénzek nem keveredtek rossz hírbe.
Kontrollcsoportok
Chris Patten külügyi biztos véleménye szerint Európa különösen erős kontrollmechanizmusokat alkalmaz a Palesztinába utalt pénzekkel kapcsolatban. A havonta esedékes összeg csak akkor kerülhet átutalásra, ha az előző hónapban nyújtott segély felhasználását már ellenőrizték. Chris Patten állásfoglalása szerint az ellenőrzés hatékonyságát biztosító szerv nem más, mint a Nemzetközi Valutaalap, amely a kifizetéseket minden hónapban a legprecízebben ellenőrzi. A Valutaalap részére ezt a munkát Karim Nasasibi végzi. Ám Nasasibi, vagyis az az ember, aki a palesztinokat hivatott ellenőrizni, meglepő módon maga is palesztin. Sőt ugyanabból a családból származik, és ugyanazt a családnevet viseli, mint Jasszer Arafat pénzügyminisztere. Fuad Soubaki, a palesztin vezető pénzügyi tanácsadója, vagyis az, aki állítólag a Karina-A-t is vásárolta, egyenesen kijelentette, büszke arra, hogy az IMF képviselőjét, Nasasibit "barátjának" nevezheti. Ezek után – már csak a személyi összeférhetetlenség okán – az európai vezetők által hangoztatott "szigorú kontroll mechanizmusok" hatékonysága ugyancsak megkérdőjelezhető. Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük még azt is, hogy az IMF képviselője Washingtonban kijelentette: "Nincs felhatalmazásunk ellenőrzések elvégzésre. Mi csak a költségvetés terveinek elkészítésében segítünk."
Európa azonban továbbra is gyanútlan és bizakodó. Továbbra is a leghatározottabban visszautasítja a vádakat, miszerint európai pénzekkel a terrorizmust támogatták (lásd keretes írásunkat). Nemrégiben azonban a palesztinok saját maguk tárták fel az európai képviselők előtt, hogy a dolgok hogyan is állnak valójában. 2002 áprilisában a spanyolországi Valenciában Nabil Saath palesztin miniszter ismertette az Európai Bizottság tagjaival, hogy országa 1,9 milliárd dolláros segélyre szorul. Több tanú egybehangzó állítása szerint a miniszter által bemutatott lista tartalmazott egy 20,6 millió dolláros tételt fegyvervásárlás céljára, s egy másikat 40,6 millió dollár nagyságrendben bebörtönzöttek és "mártírcsaládok" támogatására. A palesztinok tehát a lehető legkomolyabban azt várják Európától, hogy Szaddám Huszeinhez hasonlóan vérdíjat fizessen a terroristáknak. Az összegyűlt európai diplomaták azonban nem háborodtak föl, s nem vonták le a konzekvenciákat, ehelyett a listát a páncélszekrény mélyére süllyesztették. Nem is akarnak tudni róla. Inkább hagyják csendben becsapni magukat.
Közszolgálati adás
2002. 06. 28. (VI/26)
