Borisz Jelcin vasúton utazta be újraválasztása előtt az országot. Függetlenség
csak a központ beleegyezésével Fotó: Kommerszant
Ez az új mozgalom gyakorlatilag az összes régiót magával ragadta. Még azok a
tartományok is felemelték a szavukat, amelyek eddig a leginkább rá voltak utalva
Moszkva támogatására. A kormányzók egyre inkább úgy viselkednek, mintha független
államok elnökei lennének, és mintha az országban nem létezne a parlament és a
Kreml. A szamarai tartományban például két hete bocsátottak ki olyan értékpapírokat,
amelyek csak a körzetben érvényesek, és lényegében egyfajta helyi pénzként működnek.
A kemerovói kormányzó pedig gondolt egyet, és lecsökkentette a Kreml által előírt
jövedelemadót. Több körzet, köztük a kalinyingrádi is, egyszerűen megtagadta az adók
átutalását Moszkva felé, mindaddig, amíg az nem teljesíti kötelességeit.
A példákat lehetne még sorolni: független regionális monopóliumok létrehozása (elsősorban
a szeszipar területén), helyi bank- és árrendszer kialakítása, az élelmiszer-kivitel
beszüntetése, illetve saját élelemtartalékok biztosítása. A motivációk nem
azonosak minden esetben; az államilag dotált tartományok esetében fennáll a gyanú,
hogy egyszerűen csak nagyobb támogatást szeretnének kikényszeríteni Moszkvától –
már eddig is megtörtént, hogy az elmaradt központi pénzeket az adóátutalás felfüggesztésével
próbálták kicsikarni. Nehezebb a helyzet az olyan körzetek esetében, amelyek
gyakorlatilag többet adnak Moszkvának, mint amennyit kapnak tőle. Éppen ők a függetlenség
fő szószólói. A szverdlovszki körzet kormányzója például azzal fenyegetőzött,
hogy független Urali Köztársaságot hoz létre, és saját valutát – "urali
frankot" – vezet be. Moszkva kénytelen volt a probléma megoldására egy nem szokványos
lépést tenni: ideiglenesen átutalt a tartománynak néhány tonna nemesfémet, hogy
arra újabb hiteleket vehessen fel. Az Urali Köztársaság tervéről ezek után nemigen
lehetett hallani.
A média eközben egyre többször hívja fel a figyelmet az ország széthullásának
veszélyére. Úgy tűnik, ezzel hozható összefüggésbe a régiók készülődése is.
Függetlenségi törekvéseik, ha nem is eredményeznek gyors kiválást a FÁK-ból, arra
mindenképpen jók, hogy a birodalom széthullása ne érje őket készületlenül. A készülődés
pedig egészen kézzelfogható módon zajlik. Az orosz alkotmány épp az idén fogadott
el egy olyan törvényt, amely lehetővé teszi a régiók számára, hogy saját arany
valutakészleteket hozzanak létre. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy ez egy nagyszer?
lehetőség minden önállóságot kívánó köztársaság számára. A régiókban valóságos
aranyláz tört ki. Akinek van aranya, az kitermeli, ha tudja, fel is dolgozza; akinek
pedig nincs, az igyekszik benzinre vagy más javakra becserélni. A függetlenségi törekvéseken
kívül az aranygyűjtésnek több oka is van. Mindenekelőtt az, hogy a tartományoknak
nincs elegendő papírpénze, az arany pedig tudvalevőleg a válságok valutája. Az
arany gyakorlatilag az egyetlen olyan fedezet, amelyre még hajlandóak hitelt adni az erősen
megrendült bizalmú külföldi bankok.
A nagy sietségnek van egy másik oka is. A már említett törvényben van egy fontos kitétel:
az arany elsődleges felvásárlói joga az orosz államkincstárat illeti meg, amely
jelen pillanatban csak azért nem él ezzel a kiváltsággal, mert nincs pénze. A helyzet
azonban bármikor megváltozhat, annál is inkább, mert az államkincstárnak is égetően
szüksége van aranyra. Úgyhogy akár fenyeget széthullás, akár nem, a régióknak
feltétlenül érdemes minél gyorsabban minél több aranyat begyűjteni.
De azért marad a kérdés: fennáll-e a széthullás veszélye, vagy nem? A történelem
arról tanúskodik, hogy még egyetlen régió sem volt képes kivívni magának a függetlenséget
Moszkva akarata ellenére. Sem szép szóval, sem pedig erővel. Persze előfordult, hogy
Oroszország kénytelen volt átadni területeket: Alaszkát az Egyesült Államoknak, néhány
nyugati köztársaságot Finnországnak, vagy a legfrissebb példa: határmenti országrészeket
két évvel ezelőtt Kínának. Azonban az új tulajdonosoknak eddig minden esetben sikerült
meggyőzniük Oroszországot arról, hogy a megváltozott helyzettel csak nyerhet: több
tehertől, gondtól szabadul meg, mint amennyi haszna volt e területekből. A lényeg
mindig az volt, hogy a pártfőtitkár vagy elnök önszántából írja alá a megállapodást.
És még egy dolog: a területek, ha ténylegesen ki akartak válni, nem úgy fogalmazták
meg a követelésüket, hogy "kapjunk nagyobb önállóságot", hanem: "Oroszország
mondjon le minden felettünk gyakorolt jogáról". Ezért korai a széthullásról beszélni,
hiszen ilyen nyíltan csak Csecsenföld jelezte kiválási szándékát. A többi régió
egyelőre még csak gyűjti az aranyat, készül a saját pénzkibocsátásra, és
igyekszik – ahol lehet – figyelmen kívül hagyni a központi hatalmat.
1998. 09. 26. (II/39)
