Mi is az az X-nap? Mindenek előtt erre a kérdésre válaszolva kezdte előadását
Thomas Auerbach történész, kutató, aki mintegy hat éve foglalkozik a keletnémet
blokk titkosszolgálatának nyilvánosság elé tárt archívumával. Az X-nap ötletének
megértéséhez először arról a bizonyos 86 ezer emberről szükséges néhány szót
ejteni, akik valamilyen oknál fogva útban voltak a STASI-nak. Miközben a társadalom
valamennyi rétegéből kiszemelt és kiválogatott emberek élték hétköznapi életüket,
az elhárító szervezet hajszálpontos, és – ahogy az előadó fogalmazott – németesen
precíz tervet dolgozott ki kirekesztésükre.
A Magyarországon 1956-ban lezajlott, elsősorban politikai indíttatású események az
NDK-ban 1953-ban történtek meg, ott azonban alapvetően az antiszociális körülmények
miatti aggodalom következményeként. A történtek akkora félelmet keltettek a pártállam
vezéreiben, hogy szinte azonnal hozzáláttak egy úgynevezett megelőzési koncepció
kidolgozásához. E koncepció lényegét az X-napra való felkészülés jelentette. Ez
lett volna az a nap, amelyen azt a bizonyos 86 ezer embert rajtaütésszerűen elkezdik
begyűjteni a náci haláltáborok mintájára – akár néhány óra alatt is újjáéleszthető
lágerekbe. Ez a nap azonban nem volt sosem konkrét dátumhoz kötve, hanem "belső válsághelyzet,
vagy tartós feszültség" függvénye volt.
86 ezer keletnémet állampolgárról 86 ezer boríték pihent a megyei védelmi tanácsok
széfjeiben, amely gyakorlatilag az illető kartonja volt a róla szóló legfontosabb
információkkal (fénykép, név, cím, lakásának kijáratai a lehetséges menekülési
útvonalakkal, rokonok, ismerősök címei) és azzal, hogy miként kell vele bánni az
X-napon. A szemmel tartottakról készült listán öt kategória szerepelt (KZ 4111-
4115). A KZ rövidítés a harmadik birodalom koncentrációs táborainak iktatószámát
idézte. A besorolások pedig a következők voltak: KZ 4111 – ismert
ellenzékiek (letartóztatandó), KZ 4112 – megfigyelt külföldiek (internálandó), KZ
4113 – megfigyelt belföldiek (izolálandó), KZ 4114 – gyanús állami hivatalnokok,
KZ 4115 – ellenséges negatív személyek. A megfigyelt 86 ezres létszám sem kötött,
sem pedig végleges nem volt. Megdöbbentő, de 1986-ban még frissítették a KZ-listát.
"Ezzel az intézkedési tervvel az állampárt egyetlen ellenségnek üzent hadat: saját
népének" – hangsúlyozta Thomas Auerbach.
1982-ben tartottak egy főpróbát "macskaugrás" fedőnév alatt. Ennek keretében 18
előre kiválasztott zavaró elemet gyűjtöttek be, és úgymond eljátszották kicsiben
az X-napot. A hatóság kíváncsi volt, mennyi időt vesz igénybe, milyen visszhangja
lesz az internáltak körében és a társadalomban stb.
Mi alapján lett valaki "fontos"
a STASI számára? Mindenki ebbe a kategóriába tartozott, aki ellenséges volt a
szocializmussal és a
szocialista rendszerrel. Ennek
a megkülönböztető jelzőnek a kiérdemléséhez bőven elegendő volt, ha valakinek
nyugati kapcsolatai vagy beadott kivándorlási kérelme volt, vagy például egy nagyon
pontos megfogalmazás szerint aki "spontán, kiszámíthatatlan reakciókra hajlamos".
Az izolációs táborok felállítására maximálisan hat nap állt rendelkezésre, és
sem lakott területen, sem pedig határsáv 60 méteres közelségében nem állhattak. A
táborban sem bíztak semmit a véletlenre: meghatározott volt például a szobák létszáma,
a műszakvezető karszalagjának színe, vastagsága, helye (10 széles sárga szalag a
baloldali ingujjon 13 centiméterre a mandzsetta aljától), a betonoszlopokra helyezett
figyelmeztető táblák feliratának szövege, színe, keretének vastagsága, az élelmezés
ideje és tartalma (12 óránként 30 deka kenyér és két liter tea, az évszaknak
megfelelően hideg, vagy meleg) stb. Még a szolgálati kutyák is (védő, őrző, kereső)
feladataiknak megfelelően külön szolgálati szabályzattal voltak kategorizálva.
Mindehhez megvolt már az NDK történelmi tapasztalata a holocaust idejéből. Az izoláltaknak
jogaik is voltak: hasznos munkát végezhettek, részt vehettek pozitív átnevelési
programban.
A belpolitikai feszültség elkerülhetetlen kiéleződésének biztos tudatában Erich
Honecker utasítására 1989. október 8-án a katonai és rendőri erők erődemonstrációt
tartottak központi és megyei szinten is, melynek keretében hozzáláttak a terv végrehajtásának
előkészületeihez. A végrehajtásra azonban nem volt idő – másnap leomlott a
berlini fal.
A STASI és a Balaton
A németek egyik kedvenc pihenőhelye a Balaton volt. 1964-től kezdve a német
titkosszolgálat operatív csoportját nyaranta bevetették Budapesten és a Balatonon is.
1966-ban 125 ezer keletnémet érkezett Magyarországra, ezek közül azonban csak ötvenhatan
tudtak külföldre szökni, száztizenhármukat a magyar határőrségnek sikerült
feltartóztatnia. Mivel a magyar hatóságok csak tényleges jogsértés esetén voltak
hajlandóak külföldi állampolgárt letartóztatni, ezért a német titkosszolgálatnak
– elképzeléseit feladva – e mögé az ügymenet mögé kellett felsorakoznia. A
STASI idővel valóságosan biztonságosnak ítélte Magyarországot.
Túlzott politikai sokszínűség
A keletnémet és a magyar titkosszolgálat közötti kétoldalú tárgyalások szinte
megalakulásuk első pillanatától fogva léteztek. Nagy Imre kormánya alatt azonban
mindenfajta hivatalos együttműködés szünetelt. A kapcsolat újrafelvétele a Kádár-korszak
beköszöntéhez kötődik. A STASI a magyar belpolitikát mindig is erősen bírálta.
Szerinte ugyanis túlságosan erős az ellenzék hangja a médiában, "túlzott a
politikai sokszínűség". Sőt, Magyarországon a bírósági határozatoknak csak
mintegy két százaléka volt politikai jellegű. A magyar félnek is volt azonban
mondanivalója a német belbiztonság felé: 1969-ben levelet írtak, melyben nehezményezték,
hogy a STASI ügynökei magukat külföldi kiadó munkatársának álcázva felveszik a
kapcsolatot a magyar szabadelv? gondolkodókkal, értelmiségiekkel. 1982-ben a STASI érdeklődésére
a magyar titkosszolgálat kénytelen volt újra megnyugtatni a német felet, hogy hazánkban
az ellenzék elleni harc javarészt már lezajlott, az elbizonytalanítás és a bomlasztás
eszközével. Sőt az egyházakkal kapcsolatban – hangzott a válasz – még azt is
sikerült elérniük, hogy azok saját eszközeikkel akadályozzák meg és lépjenek fel
az ellenzéki magatartással szemben.
1999. 09. 11. (III/36)
