Fjodor Konjuhov a Kilimandzsáró tetején Fotó: Kommerszant
Fjodor 1951-ben látott napvilágot egy kis Azovi-tenger közeli falucskában, egyszer?
halászemberek gyermekeként. Arra a kérdésre, hogy "mi leszel, ha felnőtt leszel?",
már egészen kicsi gyermekként magabiztosan azt felelte, hogy felfedező – annak ellenére,
hogy szinte mindegyik kis kortársa előtt a repülős vagy (Gagarin után) az űrhajós pálya
volt a legvonzóbb. Példaképe Georgij Szerov sarkkutató és hidrológus volt, aki
1912-ben próbált eljutni az Északi-sarkra. Először 15 éves kamaszként lépett a
tettek mezejére: egy elhagyott fészerben összebarkácsolt egy hét méter hosszú csónakot,
amivel úgy tervezte, átszeli az Azovi-tengert. Az indulás előtti napon azonban apja rábukkant
a "műre" és ripityára törte, egyúttal szigorúan megtiltva minden effajta
kalandozást. Iskolás évei alatt kiderült, hogy tehetségesen rajzol – szülei és
tanárai biztosra vették, hogy a gyerekre művészi pálya vár; ám csalódniuk kellett:
Fjodor mégiscsak átevezett az Azovi-tengeren, igaz, most már nem maga gyártotta csónakon,
hanem elkötött egyet a halgazdaságtól
A zord apa pedig kénytelen volt tudomásul
venni, hogy fia heves vonzódását a kalandos utak iránt még a legszigorúbb büntetéssel
sem tudja megszüntetni.
A nyolcadik osztály elvégzése után Fjodor az odesszai tengerészeti iskolában
folytatta tanulmányait, ahol kormányos-navigátorként végzett. Ezután a leningrádi
sarkkutató iskola következett, ahol hajógépészi képesítést kapott. 1972 után
elkezdett sportszerűen vitorlázni, ezzel is közelebb juttatva magát nagy álmához, a
Föld körbehajózásához. Ehhez még egy iskolát el kellett végeznie, a Kalinyingrád
(Königsberg) melletti felderítő iskolát – ezután kerülhetett csak ki a Szovjetunió
határain kívülre egy diverzáns hadtest tagjaként. Sok helyen megfordult, volt
Vietnam, Salvador és Nicaragua dzsungeljeiben is; erről az időszakról azonban nem szívesen
mesél. feladata lőszerszállítmányok célba juttatása, illetve hidak és más stratégiai
pontok aláaknázása volt. "Salvadorban előfordult, hogy mesterlövészek golyózápora
kísért minket" – emlékezik vissza.
Egyszer meghallotta a rádióban, hogy Dimitrij Sparo vezetésével egy szovjet csapat
indul az Északi-sarkra. Rögtön tudta: ez az ő esélye, és Moszkvába utazott.
1986-ban ő és Sparóék eljutottak a Jeges-tenger földrajzi középpontjára, két évvel
később pedig egy orosz–kanadai csapat résztvevőjeként átment Kanadába, "útba
ejtve" az Északi-sarkot. Őszintén szólva Konjuhovnak nem sok esélye volt a csapatba
való bekerüléshez. Túl kevés "sarkvidéki" tapasztalat, a főnökökkel általában
nem jött ki, lobbanékony természet, és olyan image, amely valahogy egyik megszokott
keretbe sem illett igazán – mindez ellene szólt, főleg az akkori kommunista időkben.
A döntő válogatás egy messzi északi szigeten zajlott, Fjodor az odaindulása előtt a
következő szavakkal búcsúzott szeretteitől: "Vagy Kanadából érkezem, vagy nem jövök
vissza." A start előtt egy héttel végül kihirdették a tizenkét résztvevő nevét.
Az övé nem hangzott el. Akkor felugrott, kirohant a helyiségből és egy tekintélyes súlyú
mérőműszerrel tért vissza, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valakinek a fején
széttörje azt. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki megértette, hogy ez az ember céljának
elérése érdekében szinte mindenre képes. Így lett a csoport tizenhárom tagú.
Később egy önálló szervezés? expedíció keretében is eljutott az Északi-sarkig;
saját értékelése szerint ez volt életének legnehezebb és legdrámaibb időszaka. Ők
voltak az elsők ugyanis, akik a kontinens támogatása nélkül kísérelték meg az Északi-sark
meghódítását, így hát az egész felszerelést, rádió adó-vevőt, sátrakat, plusz
ötven napi élelmet magukkal kellett vinniük. A súly csökkentése érdekében az utóbbival
takarékoskodtak, ezt azonban később igencsak megsínylették. "Életemben soha nem éreztem
még ilyen éhséget" – emlékszik vissza Konjuhov az útra. Az expedíció egyik
tagja, Alekszej Ribakov éhen halt. Fjodor a jégből kipiszkált algákkal, már egyszer
felhasznált teafűvel és hóval táplálkozott, mely szerinte tartalmaz tápanyagokat.
Végül 1990-ben megtette azt, ami példaképének, Georgij Szerovnak nem sikerült: egyedül
hódította meg az Északi-sarkot; ezzel egyúttal egy rekordot is felállított – ő az
egyetlen a világon, aki három ízben járt ott.
Betelve a végtelen hómezőkkel, érdeklődése újból az óceán felé fordult: elérkezettnek
látta az időt, hogy egyedül körbehajózza a Földet. Ez az akkoriban még rendkívülinek
számító ötlete azonban kissé sokkolta az orosz hatóságokat. Valami ürüggyel
bevonták a hajózási engedélyét, enélkül pedig sem a hazai, sem a külföldi felségvizeken
nem hajózhatott volna. Fjodor ezúttal sem adta fel. Barátai segítségével eljutott
Ausztráliába, ahol egy 12 méteres jachtra tett szert, és azzal indult útnak. Jogosítványt
senkinek sem jutott eszébe kérni tőle: van hajód – hajózzál. a helyi hatóságok
csak abból a célból keresték fel, hogy hivatalosan is regisztrálják indulását. A
világ körüli út 220 napig tartott, és bár ausztrál lobogó alatt, de ő lett az első
orosz, aki egyedül tette meg azt.
A sikeres tengerjárás lehetővé tette számára, hogy megvalósíthassa következő
nagyszabású tervét: feljusson a Föld legmagasabb csúcsára, a Mont Everestre. Ehhez már
azonban társakra volt szüksége, mind a hatalmas szervezőmunka, mind a tekintélyes
kiadások miatt. Szövetkezett hát egy szintén a csúcsra készülődő leningrádi
alpinista csoporttal, magára vállalva a kiadások nagyobbik részét. Addig-addig készülődtek
azonban, míg a csoport széthullott – volt, aki meggondolta magát, volt, akit a felesége
nem engedett el – ,Fjodor pedig magára maradt egy rakás pénzügyi kötelezettséggel.
Abban az időben egyedül lehetetlen volt egy orosz állampolgár számára akár a
megszervezés, akár maga az expedíció véghezvitele. A szorult helyzetből végül is
egy másik csoport megjelenése mentette meg: csatlakozott a teljatini alpinistákhoz.
Ezután már csak az Everest megmászására feljogosító engedélyt kellett beszerezniük.
Ebből több fajta is létezik: a legolcsóbb 20 ezer dollárba kerül, viszont a
legnehezebb útra szól, a könnyebbik változat ára ennek épp a háromszorosa. Fjodor a
legolcsóbbat vette meg. A nepáli újságok rögtön szenzációként tálalták, hogy
"egy őrült orosz egyedül vág neki a világ legmagasabb hegyének, ráadásul a
legnehezebb útvonalon". Tévedtek. Konjuhov feljutott ugyan a csúcsra, de nem egyedül
ment és nem a legnehezebb úton, úgyhogy visszatérésükkor a helyi rendőrség is
kivonult. Választhatott a büntetések közül: vagy öt hónapot börtönben tölt, vagy
az elkövetkezendő öt évben nem mászhatja meg a hegyet. Ő az utóbbi mellett döntött,
megjegyezve, hogy az elkövetkezendő ötven évben nem szándékozik felmenni az
Everestre.
1994-ben újra a hómezőkre készülődött: most a Déli-sark volt a cél, ahová egyedül
még senki sem jutott el. Az indulás azonban addig húzódott, hogy közben a norvég
Osland Burgen megelőzte, úgyhogy most már csak az "első orosz" címre pályázhatott.
1995. december elsején indult útnak, és ötvennyolc nap alatt 2500 kilométert megtéve
eljutott a Robert Scottról, egyik nagy elődjéről elnevezett kutatóállomásra. "A Déli-sark
felé sokkal könnyebb és nyugodtabb az út, mint az északihoz, nincsenek jégtorlaszok,
nyílt jéghasadékok, és nem áll fenn állandóan a lékbe esés veszélye. Viszont
sokkal hidegebb van, néha mínusz 53 fok is, és állandóan szembe fújó szél a napot
pedig nem is látni" – emlékszik vissza erre az útjára.
Konjuhov egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy emberkerülő, megkeseredett fanatikus:
egyszerű, jószív? és kíváncsi. Amikor a Föld körülhajózása után a szárazföldre
lépett, sírt – anynyira fájt otthagynia az útitársaiul szegődött albatroszokat,
viharmadarakat és delfineket.
Általában az emberek irtóznak az egyedülléttől. "Engem nem rémít meg az a tudat,
hogy túl messze vagyok a többiektől, hogy felettem is űr, alattam is űr. Megszoktam a
magányt, és értem
Ahogy öregszem, úgy növekszik bennem az áhítat" – vall
magáról Konjuhov. Arra a kérdésre pedig, hogy mit szeret jobban, a tengert vagy a
hegyeket, azt felelte: "A jachton sok időm van elmélkedni. A csúcs felé menetel
pedig olyan, mint egy dal."
1999. 10. 22. (III/42)
