Megérkezett a szállítmány. Tulajdonosát keresi
Az 1944-es magyar aranyvonat története bonyolultabb, mint az orosz aranyvonaté. Ott
csak a cári rubel aranyalapjáról volt szó, Magyarország esetében más és különböző
kincsről is. A történet gerince: a nyilas kormánynak arra az ötven vagonnyi szerelvényére,
amelyen kimentette az előrenyomuló szovjet csapatok elől a Magyar Nemzeti Banknak (MNB)
a pengő aranyfedezetét képező aranykészletét, valamint a koronát és a koronaékszereket,
más vagyon is került. A vonat úti célja eleve homályos. Svájcba akarták eljuttatni,
hogy magánbankokban magánletétként helyezzék el a kincstári vagyon magvát vagy a szállítmány
Ausztriába indult, hogy az országból elmenekült kormány székhelyére vigye az állami
fő értékeket, és csak a teljes német összeomláskor akarták, most már a volt kormány
privát zsákmányaként Svájcba továbbsíbolni?
A Nemzeti Bank aranykészlete és a korona Ausztriában került az amerikai megszálló
hatóság kezébe. Homályos, hogy Svájcból küldték-e vissza vagy ezek a vagonok nem
mentek tovább Svájc irányába. Az amerikai kormány már a koalíciós időben
visszaadta a demokratikus magyar államnak a Nemzeti Bank aranykészletét, a koronát
azonban Amerikába vitte. A korona tekintetében az amerikai álláspont következetlen
volt. Az teljesen indokolt volt, hogy a békeszerződés megkötéséig nem adták vissza
a koronát, mivel a megszállt Magyarország nem volt szuverén állam. Az 1947-es párizsi
békeszerződés megkötése után a Nyugat is elismerte szuverén ország törvényes
kormányának a magyar kormányt, és az 1948-as diktatórikus fordulat után sem szakította
meg vele a diplomáciai kapcsolatot. A koronát a formális jogi helyzet alapján vissza
kellett volna adnia Rákosi Magyarországának, de erre nem került sor. Az USA kormánya
lebegtette, hogy esetleg törvényes magyar kormánynak azt az emigráns magyar bizottságot
tekinti, amelyet még a háború idején Eckhardt Tibor alakított Horthy megbízásából,
hogy az ország német megszállásakor ellenkormánnyá nyilvánítsa magát. Erre a német
megszálláskor nem került sor, mivel 1944. október 15-ig Horthy hivatalban maradt. Nagy
Ferenc emigrálása után ez a bizottság felfogható volt emigráns Nagy Ferenc-kormánynak.
Az amerikai kormány elfogadta a bizottság ajánlását, hogy a koronát ne adják
vissza, mert a Szovjetunió kezébe kerülne. Végül csak a hetvenes években adták
vissza Magyarországnak.
Kié a húsz vagon kincs?
Homályos annak a mintegy húsz vagonnak a sorsa, amely egyéb, magán eredet? értékeket
vitt a szerelvényen. Ezekről bontakozott ki vita napjainkban. A kérdés egyik része
az, hogy a kivitt magán eredet? vagyon állami vagyonnak tekintendő-e, és ami megkerül
belőle, az a jelenlegi magyar államot illeti vagy pedig magánvagyon, amit vissza kell
szolgáltatni az akkori tulajdonosok örököseinek. A másik része a kérdésnek, hogy
kik voltak ezek a tulajdonosok? Zsidó tulajdonosok elkobzott vagyontárgyai voltak-e ezek
a kincsek vagy magyar arisztokraták kincsei, amelyeket tulajdonosaik az oroszok elől
akartak menteni? A mai magyar állam a jogutód örökös vagy a magán örökösöknek
kell értékeiket viszszakapniuk, illetve azok értékének megfelelő pénzbeli kártalanításban
részesülniük? Ebben az összefüggésben jelenik meg a fő kérdés: miféle állam miféle
vagyonáról van szó?
A probléma mint a zsidóság javára szolgáltatandó kárpótlás problémakörének egy
sajátos esete merült föl. A jobboldali kormányban tombol a kárpótlási viszketegség.
Kielégíthetetlen mértékű, parttalan kárpótlási igények kerülnek elő. Kárpótolni
a volt oroszországi hadifoglyokat és az úgynevezett "malenkij robot" áldozatait.
Ezeket, amennyiben a követelés jogos, a Szovjetunió orosz utódállamának és nem a
magyar államnak kellene kárpótolnia. A magyar állam csak akkor tartozik a
hadifoglyokkal szemben kárpótlással, ha elismeri, hogy mint háborús agresszor ő a
felelős balsorsukért.
A jelenlegi kormány nyilván nem így gondolja. Szerinte éppen azért jár a kárpótlás,
mert a háború indokolt, önvédelmi háború volt. Oroszország persze nem fizet, mert
nem így ítéli meg a háborús felelősséget. Azoknak az elhurcolt civileknek az esetében,
akiket a szovjet megszálló erők azért fogtak össze az utcán, mert tervszámok utasították
őket arra, hogy meghatározott számú foglyot ejtsenek kényszermunkaerőnek, valóban
indokolt volna az orosz kárpótlás, de hát ezt nem lehet a szovjet utódállamon
behajtani. Marad a magyar állam terhe. Ezekhez a ma már életidegen és mondvacsináltnak
ható kárpótlásigényekhez képest az, hogy a jelenlegi kormány a zsidóság kárpótlását
jelképes összeggel akarja elintézni, szándékos arculcsapásnak hat. Ha az
aranyvonaton kivitt zsidó tulajdonosoktól származó értéktárgyak visszakerülnek,
azok bővíthetik azt az alapot, amellyel a zsidóirtás túlélőit és áldozatainak örököseit
kárpótolhatják.
Nyilas kormány – magyar kormány?
E körül bontakozott ki a vita. A jelenlegi jobboldal a Napi Magyarország hasábjain azt
követeli, hogy a visszakerülő értékek a magyar állam birtokába kerüljenek, mert zömmel
magyar arisztokraták vagyontárgyai. A zsidóság képviselői azt állítják, hogy zsidó
birtokosoktól elkobzott értékekről van szó, s nekik kell valamilyen formában
visszaszolgáltatni.
A jobboldalon azt igyekeznek elkenni, hogy azt a bizonyos vonatot nem valamilyen általánosságban
vett magyar állam indította útjára, hanem a nyilas kormány. A Nemzeti Bank aranykincsén
és a koronaékszereken kívül a magánvagyonnak tekintett többi érték esetében az a
kérdés, hogyan kerültek a nyilas kincstári vonatra.
A Napi Magyarország cikke (Az aranyvonat kincse a magyar nemzeté. 1999. november 27.)
bizonyos Kenneth D. Alford állításaira hivatkozva a helyzetet így jellemzi: "A második
világháború végén a szovjet katonák elől menekített vagyon nem zsidó vallású
személyek elrablott kincse, hanem a magyar arisztokrácia, valamint a kormány menekített
értéke volt." A fejtegetésben félreérthetetlen elhatárolódás érződik a zsidó
követeléssel szemben, miközben a nyilas kormánnyal szemben ilyen elhatárolódás nem
vehető észre. Mintha a nyilas kormány áttelepülése a még Hitler-kézben levő
Ausztriába egybemosható volna azzal, ha az arisztokraták bérelt vagonokban Svájcba
akarták volna kimenteni értékeiket, esetleg nemcsak az oroszok, de a németek és bérenceik
elől is. Utóbbi esetben azonban ezek az értékek nem a nyilas kormányvonaton volnának.
A cikk a továbbiakban többé-kevésbé megérteti, hogy mi történhetett. Így
folytatja: "Ezen a csaknem ötven vagonból álló szerelvényen menekítették a magyar
kormány nemzeti kincsét (demokratikusabb érzelm? szerző talán nem "magyar",
hanem nyilas kormány által német kézre átjátszott nemzeti kincsről beszélne –
Sz. M.), így többek között a MNB monetáris aranykészletét, múzeumi kincseit, néhány
jegybank valutatartalékát (egy országban akkor volna több jegybank, ha az illető ország
több pénzt bocsátana ki – Sz. M.), a hazai vetőmagminta egy részét, valamint a közép-
és nagybirtokosok magánvagyonát, a hazai arisztokrácia féltett kincseit."
Ebből a leírásból az a kép bontakozik ki, hogy a nyilas honmentés elvitt mindent,
ami csak mozdítható volt. A fejtegetés egy pillanatra sem jelez semmi olyat, hogy
nemzeti szempontból ez a honmentés nem volt-e esetleg problematikus. Kivitték a nagy-
és középbirtok vagyonát. Miről van szó: az uradalmak minden mezőgazdasági gépét?
Ötven vagonban? Hogyan tudták ezt megszervezni, mindent összeszedni?
Kincs, ami van
Kivehető, hogy másról van szó, mint amit a pongyola vagy leplező fogalmazás szó
szerint mond. Nem a jegybankok, hanem a magánbankok vagyonáról beszél. A magánosok
devizabetéteiről és letétbe helyezett ékszereiről, festményeiről. Ez a tranzakció
nem történhetett a tulajdonosok tudtával és hozzájárulásával. Erre az evakuáció
fejetlenségében nem lett volna lehetőség, az időről nem is beszélve. A helyzet fordított
lehetett: szegény tulajdonosok mentették volna ki a nyilas kézbe került bankokból
javaikat, ha még lett volna erre módjuk. Az oroszok elől még csak elrejthetik értékeiket
valahogyan, de ha kikerül a nyilas vonaton Németországba, abból többet semmit sem látnak,
akárhogy alakul is a háború sorsa. Ezt az "arisztokrata" kincset bizony a nyilas
rezsim annak rendje-módja szerint "lenyúlta". A szállított értékek zöme azonban
nyilvánvalóan nem ez a tárgycsoport volt. A Sztójay-kormány rendelkezése szerint az
elhurcolás előtt álló zsidóknak értékeiket "betétként" bankba kellett tenniük.
Erről senkinek sem volt kétsége, hogy elkobzást jelent. A szerelvényeket nyilván
ezek az értékek töltötték meg.
A helyes rendezés minden bizonynyal az, ha a javakat visszaadják a volt tulajdonosoknak,
illetve örököseiknek. Erre azonban nincsen mód. A vonat sorsa homályos. A szerelvény
Ausztriában szétvált. Másfelé ment a Nemzeti Bank aranykészlete és a korona és másfelé
az elorzott magánjavakat szállító húsz vagon. A zsidó vagyoni kártalanítást intéző
amerikai bizottság a közelmúltban azt közölte, hogy a vonatot amerikai katonák
kifosztották, ezekből az értékekből semmi sem maradt. Furcsa történet. Gyanúsan
egybecseng a svájci bankokban lapuló zsidó és náci bankszámlák körül folyó ködösítéssel.
Azonnal cáfolják is. A kincs nagy része megmaradt. Az osztrák hatóságok elhelyezték
raktárakban és őrizték. Annyi biztos, az amerikai katonák valóban alaposan megdézsmálták
a szerelvény kincseit, de a dolgok mai állása szerint valószínűleg nagy részét
meghagyták.
A fosztogatásnak az a következménye volt, hogy a tárgyak eredeti rendjét megbontották.
A bankban természetesen a tulajdonosok betétjei szerint csoportosult az anyag. Megvoltak
a tulajdont igazoló iratok. A zsákmányra leső őrző-védők persze először ezeket tüntették
el, majd arra hivatkozva, hogy nem lehet a tulajdoni helyzetet tisztázni, az "anyagot"
a tárgyak jellege szerint rakták össze: képek, ékszerek, aranyrudak stb. jelleg?
csoportosításban. A rablás befejeződése után a leltárak már ezeket regisztrálták.
A Nyugatra kijutott arisztokraták, akik egyes egyedi értéktárgyaikat felismerték, és
hiteles tanúkkal igazolták tulajdonos voltukat, visszakapták értékeiket. Egy részét,
mint Magyarországról elhurcolt "zsidó vagyont" visszajuttatták a Rákosi-rendszer
idején a magyar kormánynak.
A jelenlegi vita szempontjából mérvadó ebben az esetben az, hogy a visszaszolgáltató
amerikai és osztrák szervek számára nem volt kétséges: a magyar magánbankok állományából
kivitt értékek gyakorlatilag a zsidó tulajdonosoktól elkobzott javakat jelentik. A
kincset dézsmáló őrzők információiból, akik még ismerték a tulajdont igazoló
iratokat, pontosan tudták, hogy más tulajdonosok belekerült javai csak elhanyagolható
részét képezték a vagyontömegnek.
Rákosiék sikkasztása
Az külön része a problémának, hogy a Rákosi-rendszer ezt az értéket
elsikkasztotta. A zsidóságot képviselő szervek elől vagy eltitkolták ezeknek a
javaknak a visszajutását, vagy közölték velük, hogy majd valamikor, amikor a zsidóság
kártalanításának általános rendezésére sor kerül, ezt a zsidóság általános kártalanításakor
fel fogják használni. Azután természetesen nem volt többet szó a dologról.
Ha az elhurcolt javak többsége a magyar arisztokrácia vagyona volna, akkor valószínűleg
indokolt volna, hogy a még visszaszerezhető aranyvonat-értékek állami tulajdonba kerüljenek.
Ha az értékek az akkori tulajdonosok tudtával és beleegyezésével kerültek a nyilas
kormányvonatra, akkor úgy kell tekinteni, hogy önként az államnak adományozták őket.
Amennyiben a nyilas kormány beleegyezésük nélkül tette rá a kezét – ez látszik
valószín?bbnek –, akkor azok, akik még igazolni tudják tulajdonos voltukat, kapják
vissza vagyonukat. Mivel azonban gyakorlatilag zsidó származású állampolgároktól
elvett javakról van szó, indokolt, hogy a zsidóság kárpótlására fordítsák a
visszaszerzett értékeket.
A jelenlegi vita újra azt tárja fel, hogy a hazai jobboldal inkább tartja magát a
nyilas kormány politikai örökösének, mintsem a nyilas rezsim üldözötteinek
politikai örökségét vállalná.
(A szerző történész)
1999. 12. 11. (III/49)
