Steven Witchettet 1995-ben ítélték 8 év plusz 15 év felfüggesztettre pedofília vádjával:
egyetemi évei alatt mintegy 11 kiskorún követett el erőszakot. A börtönben azonban
úgy tűnt, a javulás útjára lépett, így az utóbbi hónapokat egy olyan épületszárnyban
tölthette, ahol a hozzá hasonló "érdeklődésűek" közül azokat őrizték, akik
jó magaviseletük miatt büntetésük enyhítésében reménykedhettek. Itt nem volt
olyan szigorú a rendszer: az őröknek még fegyverük sem volt. Erre játszott Witchett
is: egy helikopterrel nem sok mindent tudtak kezdeni.
A profin kitervelt szökés végül is elég amatőr véget ért: a gép 100 méternyire a
börtönkerítéstől egyre lejjebb ereszkedett, végül lezuhant. A pilóta – Witchett
korábbi partnere, aki csak a szöktetés kedvéért vett néhány repülőórát – és
utasa azonban nem voltak a gép roncsai között: sikerült időben kiugraniuk és eltűnniük
a közeli narancsligetben. A körzetet körülzárták, helikopterek, kutyák, razzia.
Mikor egy nap múlva elkapták a szökevényeket, azok már szinte örültek ennek,
anynyira el voltak csigázva.
A helikopteres módszer persze elég ritka és nem is olcsó; 1999 szeptemberében
bizonyos Kenneth Williams sokkal dicstelenebb úton távozott. Williams, akit gyilkosságért
életfogytiglanra ítéltek, alig egy hónapot töltött le büntetéséből, mikor
egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Később derült ki, hogy egy disznótrágyát szállító
kocsi speciális tárolójában rejtőzött el, és a "szállítmánnyal elegyedve"
hagyta el a börtön épületét. Amint az autó a közeli erdőbe ért, Williams
kikecmergett búvóhelyéről és kiugrott. Ezután újabb gyilkossággal gyarapította bűnlajstromát:
megölt egy környékbeli farmert, majd annak furgonján távozott. Nem jutott túl
messzire – éjjel pont egy rendőrautóba sikerült belerohannia
Vannak kevésbé agyafúrt szökési módszerek is az egyszer?bb észjárásúak számára,
mint például a kerítésen való átmászás. Napjainkban is sokan ezt választják, köztük
Martin Guruli. Az Ellis–1 börtön halálra ítélt lakója 1998. november 28-án hat társával
együtt séta közben elbújt az egyik melléképület tetején, és kivárta, amíg besötétedik.
Ezután, még az esti ellenőrzés előtt eljutottak a külső, háromméteres kerítésig.
Itt már észrevették őket: felsüvítettek a szirénák, lövések dördültek. A
rabok, Guruli kivételével megálltak: ő viszont – talán úgy gondolta, hogy nincs
sok vesztenivalója áttornászta hát magát a falon, és sűr? golyózáportól kísérve
eltűnt. Az elkövetkező napok során hiába kutattak utána – mintha csak a föld
nyelte volna el: a kutyák is nyomát vesztették. Egy hét után bukkantak rá a holttestére,
mindössze egy mérföldre a börtöntől. A boncolás eredménye szerint egyszerűen éhen
halt.
A legtöbb mítosz egy Frank Lee Morris nev? rab köré szövődött: neki sikerült
ugyanis megszöknie a szinte megközelíthetetlen Alcatras börtönből. Morris 13 éves
kora óta börtönlakó volt, a legkülönfélébb bűntények miatt, és notórius szökevény
hírében állt – épp ezért helyezték ide, az abszolút szökésbiztos helynek számító
börtönbe, 1960 januárjában. Az épület egy sziklás szigeten áll, és az óceán
veszi körül. A kontinenssel az egyetlen összeköttetést egy kis hajó jelentette,
amely naponta tizenkétszer tette meg az utat a szigettől a kikötőig. Természetesen
naponta tizenkétszer gondosan átvizsgálták. Ennek ellenére, alighogy a szigetre került,
Morris máris a szökési terven kezdett gondolkodni. Három másik elítélttel együtt két
év alatt szinte tökéletes tervet sikerült kidolgozniuk. Eszerint be kell hatolniuk a börtön
szellőzőjáratába, és azon át kijutni a tetőre. Onnan pedig az ereszen át le kell mászniuk
a partra, és ezután már csak a kontinensig kell elúszni. A cimborák két éven át törték
a vastag falat, hogy kiszélesítsék a cellájukból kivezető szellőzőnyílást. Ezenkívül
ötven rabruhából készítettek egy felfújható csónakot, sőt Morris egy harmonikából
még egy kis pumpát is összebarkácsolt. Néhány ellopott szerszám segítségével
sikerült kikapcsolniuk a tetőventilátort, hogy ki tudjanak mászni a tetőre. 1962. június
11-én, amikor minden készen állt, Morris West és az Angine-fivérek egymás után kimásztak
a szellőzőnyíláson át a tető felé. Allen West túl kövérnek bizonyult, és
beszorult. Mire sikerült kivergődnie a tetőre, a társai már nem voltak ott. Ő volt
az utolsó, aki látta őket élve. Mivel a csónakot elvitték magukkal, West kénytelen
volt szépen visszamászni a cellájába. A következő reggelen kiderült a szökés;
azonban az utánuk való kutatás nem járt eredménnyel: nem találták nyomát sem a csónaknak,
sem a szökevényeknek. Az elkövetkezendő évtizedek során hiába próbálták kideríteni
mi is történt velük – végül lezárták az ügyet, mondván, biztosan elsüllyedtek
– már csak azért is, mert június 17-én, hat nappal a szökés után egy nem messze
elhaladó norvég teherhajóról láttak egy vízi hullát olyan ruhában, amely a rabokéra
emlékeztetett. Ennek ellenére sokan még most is úgy vélik, hogy Morrisnak és az
Angine-fivéreknek sikerült eljutniuk a partig.
Ez év áprilisában Vincenzo Curcio, a hírhedt Cosa Nostra tagja szökött meg a torinói
Valette börtönből. Egyszerű, klasszikus módszerrel elfűrészelte az ablakrácsot,
majd az összekötözött lepedők segítségével lejutott az udvarra, és átmászott a
kerítésen. A rendőrök sokáig nem értették, hogyan sikerült elvágnia a vastag fémrácsokat,
hiszen ide gyakorlatilag lehetetlen volt bármiféle szerszámot bejuttatni. Később rájöttek,
miben rejlett a titok. A börtön a hetvenes évek közepén épült, amikor is egész
Olaszország a Vörös Brigádok terrorjától való félelemben élt. Ezért a rács
olyan speciális puha acélból készült, amely robbanáskor nem szilánkosan tört. Úgy
látszik, arra már nem gondoltak, hogy az ilyen acél nemcsak könnyen hajlik, de elvágni
is könnyebb. A kreatív rabnak mindössze néhány napra volt szüksége, hogy
fogselyemmel elbánjon a rácsokkal. (A torinói börtönben most bizony senki sem használhat
fogselymet.) Curciót pedig a mai napig keresik – hasonlóan sok társához, akiknek mégiscsak
sikerült valahogy meglógnia.
2000. 08. 05. (IV/32)
